Share this page:  
 

Multilingual Scriptures

(Compare books in 2 different language versions of your choice)

Comparison Search:

Select Language version and font:
You can only select max. of two versions.
Book:
Chapter:
Verse:
---------
From: To:

Free Search:

Select Language version and font:
Enter search text:

Multilingual Scriptures Home » Hungarian Karoli Bible » 2 Samuel

Hungarian Karoli Bible
Chapter # Verse # Verse Detail
11És lõn Saul halála után, mikor Dávid visszatért az Amálekiták legyõzésébõl, és Dávid két napig Siklágban idõzött:
12Ímé a harmadik napon egy férfi jöve a táborból Saultól, és az õ ruhái megszaggatva valának, fején pedig föld vala; és a mikor Dávidhoz ért, leesék a földre, és meghajtá magát.
13Monda pedig néki Dávid: Honnét jössz? Felele néki: Az Izráel táborából szaladék el.
14Monda néki Dávid: Mondd meg kérlek nékem, mint lõn a dolog? Õ pedig felele: Megfutamodék a nép a harczból, és a nép közül nagy sokaság esett el, és meghalának. Sõt Saul is és Jonathán az õ fia meghalának.
15Dávid pedig mondá az ifjúnak, ki néki [ezt] elbeszélé: Honnan tudod, hogy meghalt Saul és Jonathán az õ fia?
16Felele az ifjú, ki a hírt hozta: Történetbõl felmenék a Gilboa hegyére, és ímé Saul az õ dárdájára támaszkodott vala, és ímé a szekerek és lovagok utólérék õtet.
17Hátratekintvén pedig [Saul,] megláta engem és szólíta, és mondék: Ímhol [vagyok] én.
18Monda pedig nékem: Ki [vagy] te? Felelék néki: Amálekita vagyok.
19Akkor monda nékem: Kérlek állj mellém és ölj meg engem, mert dermedtség fogott el engem, pedig a lélek még teljesen bennem van.
110Annakokáért [én] mellé állván, megölém õtet, mert tudtam, hogy meg nem él, miután elesett, és elhozám a koronát, mely az õ fején [vala,] és az aranypereczet, mely az õ karján [volt,] és azokat [ímé] ide hoztam az én uramnak.
111Akkor megragadá Dávid a maga ruháit és megszaggatá, úgyszintén a többi emberek is, a kik õ vele [valának.]
112És nagy zokogással sírának, és bõjtölének mind estvéig, Saulon és Jonathánon, az õ fián, és az Úrnak népén és Izráelnek házán, mivelhogy fegyver által hullottak el.
113És monda Dávid az ifjúnak, a ki [ezt] elbeszélé néki: Honnét [való] [vagy] te? Felele: Egy jövevény Amálekita férfi fia vagyok.
114Ismét monda néki Dávid: Hogy nem féltél felemelni kezedet az Úr felkentjének elvesztésére?
115És szólíta Dávid egyet az õ szolgái közül, kinek monda: Jõjj elõ és öld meg õt. Ki általüté azt, és meghala.
116És monda néki Dávid: A te véred [legyen] a te fejeden: mert a tennen nyelved vallása bizonyságot tesz ellened, mondván: Én öltem meg az Úrnak felkentjét.
117És keservesen síra Dávid ilyen sírással, Saulon és Jonathánon, az õ fián,
118És monda ([íjdal ez,] hogy megtanulják Júda fiai, mely be van írva a Jásár könyvébe):
119Izráel! a te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hõsök!
120Meg ne mondjátok Gáthban, ne hirdessétek Askelon utczáin, hogy ne örvendjenek a Filiszteusok leányai, és ne ujjongjanak a körülmetéletlenek leányai.
121Gilboa hegyei, se harmat, se esõ ti reátok ne [szálljon, ]és mezõtök [ne teremjen semmi] áldozatra valót; mert ott hányatott el az erõs [vitézek] paizsa, Saulnak paizsa, mintha meg nem kenettetett volna olajjal.
122A megöletteknek vérétõl és a hõsöknek kövérétõl Jonathán kézíve hátra nem tért, és a Saul fegyvere hiába nem járt.
123Sault és Jonathánt, a kik egymást szerették és kedvelték míg éltek, a halál sem szakította el; a saskeselyûknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erõsebbek valának.
124Izráel leányai! sirassátok Sault, ki karmazsinba öltöztetett gyönyörûen, és aranynyal ékesíté fel ruhátokat.
125Oh, hogy elhullottak a hõsök a harczban! Jonathán halmaidon esett el!
126Sajnállak testvérem, Jonathán, kedves valál nékem nagyon, hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél.
127Oh, hogy elhullottak a hõsök! És elvesztek a hadi szerszámok!
21Ezek után lõn, hogy megkérdezé Dávid az Urat, mondván: Felmenjek-é Júdának valamelyik városába? Kinek felele az Úr: Menj fel. És monda Dávid: Hová menjek? Felele: Hebronba.
22Felméne azért oda Dávid és az õ két felesége is, Ahinoám, a Jezréelbõl való, és Abigail, a Karmelbõl való, Nábál felesége.
23És embereit is, a kik vele valának, felvivé Dávid, kit- kit a maga házanépével, és lakának Hebron városaiban.
24És eljövének Júda férfiai, és ott felkenék Dávidot királynak a Júda házán. Mikor pedig megjelentették Dávidnak, mondván: A Gileádból való Jábes emberei voltak azok, kik eltemették Sault;
25Követeket külde Dávid a Gileádból való Jábes embereihez, és ezt izené néki: Áldottak vagytok ti az Úrtól, kik ezt az irgalmasságot cselekedtétek a ti uratokkal, Saullal, hogy eltemettétek;
26Annakokáért most az Úr cselekedjék veletek irgalmasságot és igazságot; sõt én is ezt a jót teszem veletek, hogy ezt cselekedtétek;
27Most azért a ti kezeitek erõsödjenek meg, és legyetek erõs férfiak, mert megholt a ti uratok Saul, és immár engem felkent királynak Júda háza önmagán.
28Abner pedig, a Nér fia, a ki Saulnak fõvezére [vala], felvevé Isbósetet, a Saul fiát, és elvivé Mahanáimba.
29És királylyá tette õt Gileádon, Asuron és Jezréel [város]án, és az Efraim és Benjámin [nemzetség]ein, és az egész Izráelen.
210Negyven esztendõs [vala] Isbóset, Saul fia, mikor uralkodni kezde Izráelen, és két esztendeig uralkodék. Csak Júdának háza követé Dávidot.
211Lõn pedig az idõnek száma, míg Dávid király volt Hebronban Júdának házán, hét esztendõ és hat hónap.
212És elméne Abner, a Nér fia, és Isbósetnek, a Saul fiának szolgái Mahanáimból Gibeonba.
213Joáb is Sérujának fia, és a Dávid szolgái elmenvén, összetalálkozának azokkal a Gibeon halastavánál, és maradának ezek a halastón innét, amazok pedig a halastón túl.
214Akkor monda Abner Joábnak: Nosza álljanak elõ néhányan az ifjak, és viaskodjanak elõttünk. És monda Joáb: Hát álljanak elõ.
215Felkelének azért és [egyenlõ] számban általmenének a Benjámin [nemzeté]bõl és a Saul fiának, Isbósetnek [seregé]bõl tizenketten, és a Dávid szolgái közül [is] tizenketten.
216És kiki az õ társának fejét megragadá, és fegyverét oldalába [üté;] és egyenlõképen mind elhullának; és nevezék azt a mezõt Helkáth- Hassurimnak, mely Gibeonban van.
217És felette erõs harcz lõn azon a napon, és megvereték Abner és az Izráel népe a Dávid szolgái által.
218Három fia vala pedig ott Sérujának: Joáb, Abisai és Asáel; Asáel pedig könnyû lábú vala, mint egy vadkecske, mely a mezõn [lakik.]
219És Asáel üldözé Abnert; és se jobbfelé, se balfelé nem tére ki Abner után való futásában.
220Hátratekintvén pedig Abner, monda: Te vagy-é Asáel? Felele: Én [vagyok.]
221És monda néki Abner: Térj másfelé, vagy jobbkézre vagy balkézre, és fogj meg egyet az ifjak közül, és foszd ki õt mindenébõl; de Asáel nem akarta õt elhagyni.
222Ismét monda Abner Asáelnek: Menj el hátam mögül. Miért verjelek téged a földhöz? És micsoda orczával menjek Joábhoz, a te bátyádhoz?
223Mikor azért semmiképen nem akart eltérni, általüté õt Abner a dárda végével, az ötödik oldalcsontja között, és hátul jöve ki a dárda; és elesék azon a helyen, és ugyanott meghala. És lõn, hogy mindazok, a kik arra a helyre érkezének, a hol Asáel elesett és meghalt vala, megállának.
224Joáb pedig és Abisai tovább üldözék Abnert; és midõn a nap lement, elérkezének az Amma halmára, mely Giah átellenében vala, a Gibeon pusztája melletti úton.
225Akkor egybegyülekezének az Abner után való Benjámin fiai, egy csoportot alkotva, és megállának egy halomnak tetején.
226És kiálta Abner Joábnak, és monda: Vajjon szûntelenül öldökölnie kell-é a fegyvernek? Nem tudod-é, hogy siralmas lesz ennek a vége? És meddig nem mondod a népnek, hogy térjenek vissza testvéreiknek hátukról?
227És monda Joáb: Él az Isten, hogy ha te nem szólottál volna, bizony már reggel eltávozott volna a nép, és nem kergette volna az õ atyjafiait.
228Trombitát fuvata azért Joáb, és megálla az egész nép, és nem üldözék tovább Izráelt, és nem harczolának tovább.
229Abner pedig és az õ vitézei azon az egész éjszakán mennek vala a mezõségen, és általkelének a Jordánon, és az egész vidéket bejárván, jutának Mahanáimba.
230Joáb pedig megtérvén Abner üldözésébõl, összegyûjté az egész népet, és hiányozának Dávid szolgái közül tizenkilenczen és Asáel.
231A Dávid szolgái pedig Benjámin [nemzeté]bõl, az Abner szolgái közül háromszázhatvan embert ölének meg, a kik meghalának.
232És felvevén Asáelt, eltemeték õt atyjának sírboltjában, mely Bethlehemben vala. Joáb pedig és az õ vitézei egész éjjel menve, Hebronban virradának meg.
31Sok ideig tartó hadakozás lõn a Saul háznépe között és a Dávid háznépe között. Dávid pedig mind feljebb-feljebb emelkedik és erõsbödik vala; a Saul háza pedig alább-alább száll és fogy vala.
32Fiai születének Dávidnak Hebronban, kik között elsõszülött vala Ammon, a Jezréelbõl való Ahinoámtól;
33A második pedig Kileáb, a Kármelbeli Nábál feleségétõl, Abigailtól való, és a harmadik Absolon, a Máákha fia, a ki a Gessurbeli Thalmai király leánya vala;
34És a negyedik Adónia, Haggitnak fia, és az ötödik Sefátia, Abitál fia,
35A hatodik Ithreám, Eglától, Dávid feleségétõl való: ezek születtek Dávidnak Hebronban.
36Míg a hadakozás tartott a Saul házanépe és a Dávid házanépe között, Abner igen ragaszkodék a Saul házanépéhez.
37Vala pedig Saulnak egy ágyasa, kinek neve vala Rizpa, Ajának leánya; és monda [Isbóset] Abnernek: Miért mentél be az én atyámnak ágyasához?
38Felette igen megharaguvék azért Abner az Isbóset szaván, és monda: Ebfej vagyok-é én, ki Júdával tart? Én most nagy irgalmasságot cselekedtem a te atyádnak, Saulnak házával, az õ atyjafiaival és rokonságaival, és nem adtalak téged Dávidnak kezébe; és te [mégis] ez asszonynak vétkét reám fogod most.
39Úgy cselekedjék Isten Abnerrel [most] és ezután is, hogy a mint megesküdött az Úr Dávidnak, én is a szerint cselekeszem vele:
310Hogy elveszem a királyságot Saulnak házától, és megerõsítem Dávidnak székét az Izráel és a Júda felett, Dántól fogva mind Bersebáig.
311És nem felelhete semmit erre Abnernek, mivelhogy igen fél vala tõle.
312Követeket külde azért Abner Dávidhoz maga helyett ilyen izenettel: Vajjon kié az ország? Azt mondván: Tégy frigyet velem, és ímé az én erõm is te melletted lesz, hogy az egész Izráelt hozzád hajtsam.
313Kinek felele [Dávid:] Jó, én frigyet kötök veled. De mindazáltal egyet kérek tõled, mondván: [Addig] ne lássad az én arczomat, míg el nem hozod nékem Mikált, a Saul leányát, mikor ide akarsz jõni, hogy arczomat lássad.
314És követeket külde Dávid Isbósethez, a Saul fiához, kik ezt mondják: Add vissza az én feleségemet, Mikált, kit én száz Filiszteus elõbõrével jegyeztem el magamnak.
315Elkülde azért Isbóset, és elvéteté õt az õ férjétõl Páltieltõl, Láis fiától.
316És vele ment az õ férje [is,] sírva követvén õt Bahurimig; és [ott] mondá néki Abner: Eredj, menj vissza; és haza tére.
317Annakutána Abner szóla az Izráel véneinek, mondván: Immár régtõl fogva kivántátok Dávidot, hogy királyotok legyen néktek:
318Azért most vigyétek véghez; mert az Úr szólott Dávidnak, ezt mondván: Az én szolgámnak, Dávidnak keze által szabadítom meg az én népemet Izráelt a Filiszteusok kezébõl, és minden ellenségeinek kezébõl.
319Azután szóla Abner a Benjámin [nemzetség]ével is, és elméne Abner Dávidhoz is Hebronba, hogy megjelentse néki mindazt, a mi tetszenék Izráel népének és Benjámin egész nemzetségének.
320Mikor pedig eljutott Abner Dávidhoz Hebronba és õ vele együtt húsz ember, megvendégelé Dávid Abnert és a vele volt embereket.
321Ennekutána monda Abner Dávidnak: Felkelek és elmegyek, hogy az egész Izráelt ide gyûjtsem az én uram eleibe, a király eleibe, a kik frigyet kössenek te veled, és uralkodjál mindeneken úgy, a mint szívednek tetszik. És visszabocsátá Dávid Abnert, és elméne békével.
322És ímé a Dávid szolgái és Joáb jõnek vala a táborból, és sok prédát hoznak magukkal, de Abner nem volt már Dávidnál Hebronban, mert elbocsátotta õt és békével elment vala.
323Joáb pedig és az egész sereg, mely õ vele vala, a mint megérkezének, értesíték Joábot e dolog felõl, mondván: Ide jött Abner, Nérnek fia a királyhoz, és visszabocsátá õt, és békével hazatére.
324Beméne azért Joáb a királyhoz és monda: Mit cselekedtél? Ímé Abner hozzád jött, miért bocsátád el õt, hogy elmenjen?
325Ismered-é Abnert, a Nér fiát? Csak azért jött volt ide, hogy megcsalhasson, és kikémlelje a te kijövésedet és bemenésedet, és megtudjon mindent, a mit te cselekszel.
326És kimenvén Joáb Dávidtól, követeket külde Abner után, kik visszahozák õt a Sira kútjától; Dávid azonban nem tudja vala.
327Visszajövén Abner Hebronba, félreszólítá õt Joáb a kapu között, mintha titokban akarna vele beszélni, és általüté ott õt az ötödik oldalbordájánál, és meghala Asáelnek, a [Joáb] atyjafiának véréért.
328Mely dolgot minekutána megtudott Dávid, monda: Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az Úr elõtt, Abnernek, a Nér fiának vérétõl.
329Szálljon ez Joábnak fejére, és az õ atyjának egész háznépére; és el ne fogyjon a Joáb házából a folyásos, a bélpoklos, a mankón járó, és a ki fegyver miatt vész el, és a kenyér nélkül szûkölködõ.
330Joáb pedig és Abisai, az õ atyjafia azért ölék meg Abnert, mivelhogy megölte vala az õ atyjokfiát, Asáelt Gibeonban a harczon.
331Monda pedig Dávid Joábnak és mind az egész népnek, mely vele vala: Szaggassátok meg ruháitokat, és öltözzetek zsákba, és sírjatok Abner elõtt! Dávid király pedig megy vala a koporsó után;
332És eltemeték Abnert Hebronban. Akkor felkiálta a király, és igen síra az Abner koporsója felett, és síra az egész nép is.
333És a király gyászdalt szerezvén Abner felett, monda: Gaz halállal kelle kimulnia Abnernek?
334A te kezeid nem voltak megkötve, sem lábaid békóba verve; de úgy vesztél el, mint álnok ember miatt szokott elveszni az ember! És siratá õt ismét az egész nép.
335Elõjöve pedig mind az egész nép, hogy enni adjanak Dávidnak, mikor még a nap fenn vala, de megesküvék Dávid, ezt mondván: Úgy cselekedjék én velem az Isten [most] és ezután is, hogy míg a nap le nem megy, sem kenyeret, sem egyebet nem eszem.
336Mely dolgot mikor az egész község megértett, igen tetszék nékik; valamint a többi dolga is, a mit a király cselekeszik vala, igen tetszék nékik.
337És megértette azon a napon az egész nép és az egész Izráel, hogy nem a királytól volt, hogy Abnert, a Nér fiát megölték.
338Monda pedig a király az õ szolgáinak: Nem tudjátok-é, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izráelben?
339Én pedig ma erõtelen, noha felkent király vagyok; ezek pedig a Sérujának fiai hatalmasabbak nálamnál. De fizessen meg az Úr annak, a ki gonoszt cselekeszik, az õ gonoszsága szerint.
41Mikor pedig meghallotta Saul fia, hogy meghalt Abner Hebronban, igen megfogyatkozék az õ ereje. Sõt az egész Izráel megrémüle.
42Két fõvezére volt a Saul fiának, egyiknek neve Bahana és a másiknak neve Rékáb, Rimmonnak fiai, ki Beerótból való vala, a Benjámin fiai közül; mert Beerót is a Benjámin [városai] közé számláltatik.
43Elfutottak vala pedig a Beerótbeliek Gittáimba, és lõnek ott jövevények mind e mai napig.
44Jonathánnak pedig, a Saul fiának volt egy sánta fia (öt esztendõs vala, mikor Jezréelbõl hír jött Saul és Jonathán felõl, és felvevé õt a dajkája, hogy elszaladjon [vele;] lõn pedig, hogy mikor a [dajka] gyorsan futott, elesett, és megsántula), ennek neve vala Méfibóset.
45Elmenének azért a Beerótbeli Rimmonnak fiai, Rékáb és Bahana, és bemenének Isbósetnek házába, mikor a nap legmelegebb vala és õ déli álmát aluszsza vala.
46Bemenvén azért ezek a ház belsejébe, gabonát vive, általüték õt az ötödik oldalborda alatt; s Rékáb és az õ atyjafia, Bahana, elszaladának.
47Mikor azért ezek a házba bementek, és õ hálószobájában az ágyán feküvék, megsebesítvén megölték õt, s fejét levágva, felvették az õ fejét, és egész éjjel mennek vala a sík mezõn.
48És elvivék Isbóset fejét Dávidhoz Hebronba, és mondának a királynak: Ímhol Isbósetnek, Saul fiának, a te ellenségednek feje; a ki üldözé a te lelkedet, és az Úr bosszút állott e mai napon az én uramért, a királyért, Saulon és az õ maradékán.
49Felele pedig Dávid Rékábnak és Bahanának, az õ atyjafiának, a Beerótbeli Rimmon fiainak, és monda nékik: Él az Úr, ki az én életemet megszabadította minden nyomorúságból,
410Hogy én azt, a ki nékem hírt hozott vala, ezt mondván: Ímé meghalt Saul (és azt hitte, hogy azzal nékem örömet szerez), megragadván megöletém õt Siklágban, holott jutalmat kellett volna adnom néki hírmondásáért:
411Mennyivel inkább az istentelen embereket, kik ágyában, a maga házában ölték meg az igaz embert? Azért most vajjon ne kivánjam-é meg az õ vérét kezeitekbõl, hogy titeket eltöröljelek a földrõl?
412Parancsola azért Dávid az õ szolgáinak, hogy megöljék õket; és elvagdalák kezeiket és lábaikat; és felakaszták õket Hebronban, a halastó mellett. Isbósetnek pedig fejét felvevén, eltemeték az Abner sírboltjába, Hebronban.
51Eljövének pedig Dávidhoz Hebronba Izráelnek minden nemzetségei, és szólának ilyenképen: Ímé mi a te csontodból és testedbõl valók vagyunk,
52[Mert] ennekelõtte is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt, és az Úr azt mondotta néked: Te legelteted az én népemet, az Izráelt, és te fejedelem leszel Izráel felett.
53Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tõn velek Dávid király Hebronban az Úr elõtt, és királylyá kenék Dávidot Izráel felett.
54Harmincz esztendõs vala Dávid, mikor uralkodni kezde, [és] negyven esztendeig uralkodék.
55Hebronban uralkodék a Júda [nemzetség]én hét esztendeig és hat hónapig; és Jeruzsálemben uralkodék harminczhárom esztendeig az egész Izráel és Júda [nemzetség]ein.
56Felméne pedig a király és az õ népe Jeruzsálembe a Jebuzeusok ellen, kik azt a földet lakják vala, õk azonban azt mondák Dávidnak: Nem jössz ide be, hanem a sánták és vakok elûznek téged! [melylyel] azt jelenték: Nem jõ ide be Dávid.
57Bevevé mindazáltal Dávid a Sion várát, és az [immár] a Dávid városa.
58Mert azt mondá Dávid ama napon: Mindenki, a ki vágja a Jebuzeusokat, menjen fel a csatornához [és vágja ott] a sántákat és a vakokat, a kiket gyûlöl a Dávid lelke. Ezért mondják: Vak és sánta ne menjen be a házba!
59És lakozék Dávid abban a várban, és nevezé azt Dávid városának; és megépíté Dávid köröskörül, Millótól fogva befelé.
510Dávid pedig folytonosan emelkedék és növekedék, [mert ]az Úr, a Seregeknek Istene vala õ vele.
511Követeket külde pedig Hirám, Tírusnak királya Dávidhoz, és czédrusfákat is, ácsmestereket és kõmíveseket, és építének házat Dávidnak.
512És belátta Dávid, hogy az Úr megerõsítette õt az Izráel felett való királyságában, és hogy felmagasztalta az õ királyságát az õ népéért, Izráelért.
513Võn pedig még magának Dávid ágyasokat, és feleségeket Jeruzsálembõl, minekutána Hebronból oda ment; és lõnek még Dávidnak fiai és leányai.
514És ezek a nevei azoknak, a kik Jeruzsálemben születtek: Sammua, Sóbáb, Nátán, Salamon,
515Ibhár, Elisua, Néfeg, Jáfia,
516Elisáma, Eljada és Elifélet.
517Mikor pedig a Filiszteusok meghallották, hogy királylyá kenték Dávidot az Izráelen; felkelének mind a Filiszteusok, hogy Dávidot megkeressék; melyet megértvén Dávid, aláméne az erõsségbe.
518A Filiszteusok pedig elérkezének és elszéledének a Réfaim völgyében.
519Megkérdé azért Dávid az Urat ilyen szóval: Elmenjek-é a Filiszteusok ellen? Kezembe adod-é õket? Felele az Úr Dávidnak: Menj el, mert kétség nélkül kezedbe adom a Filiszteusokat.
520Elérkezék azért Dávid Baál Perázimba, és megveré ott õket Dávid, és monda: Szétszórta az Úr ellenségimet elõttem, mint a víz szokott eloszlani; azért nevezé azt a helyet Baál Perázimnak.
521És ott hagyák az õ bálványaikat, melyeket felszedének Dávid és az õ szolgái.
522Azután ismét feljövének a Filiszteusok, és elszéledének a Réfaim völgyében.
523Megkérdé azért Dávid az Urat, ki ezt felelé: Ne menj [most] reájok; [hanem] kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg õket.
524És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te elõtted az Úr, hogy megverje a Filiszteusok táborát.
525És úgy cselekedék Dávid, a mint megparancsolta vala néki az Úr: és vágta a Filiszteusokat Gibeától fogva, mind [addig,] míg Gézerbe mennél.
61Összegyûjté ezek után Dávid az egész Izráelnek színét, harmincezer [embert.
62És felkelvén, elméne Dávid az egész néppel együtt, mely vele vala, Júdának [városába], Bahalába, hogy elhozza onnét az Isten ládáját, mely Névrõl, a Seregek Urának nevérõl neveztetik, ki ül a Kérubok között.
63És tevék az Isten ládáját új szekérre, és elhozák azt Abinádábnak házától, mely vala a dombon, és Uzza és Ahió, Abinádáb fiai vezetik az új szekeret.
64Elvivék azért azt az Abinádáb házából, mely a dombon vala, az Isten ládájával, és Ahió a láda elõtt megyen.
65Dávid pedig és az egész Izráel népe örvendeznek vala az Úr elõtt, jegenyefából való minden [szerszámokkal,] hegedûkkel, lantokkal, dobokkal, sípokkal és czimbalmokkal.
66És mikor Nákonnak szérûjére jutának, kinyújtá Uzza [az õ kezét] az Isten ládájára, és megtartá [azt;] mert az ökrök félremozdították vala.
67Ennekokáért felgerjede az Úr haragja Uzza ellen, és megölé ott õt az Isten vakmerõségéért: és meghala ott az Isten ládája mellett.
68És bosszankodék Dávid, hogy az Úr ilyen romlással rontotta meg Uzzát, és nevezé azt a helyet Péres Uzzának, mind e mai napig.
69Megfélemlék azért Dávid azon a napon az Úrtól, és monda: Hogyan jõjjön az Úr ládája én hozzám?
610És nem akará Dávid magához vinni az Úrnak ládáját Dávidnak városába, hanem letéteté azt Dávid a Gitteus Obed Edom házánál.
611És lõn az Úrnak ládája a Gitteus Obed Edom házánál három hónapig, és megáldá az Úr Obed Edomot és egész háznépét.
612És megmondák Dávid királynak ilyen szóval: Megáldotta az Úr az Obed Edom házát és mindenét, a mije van, az Isten ládájáért. És elmenvén Dávid, elvivé az Isten ládáját az Obed Edom házától Dávid városába vígassággal.
613Mikor pedig [azok,] a kik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék [ott egy] ökröt és hízott borjút.
614Dávid pedig teljes erejébõl tánczol vala az Úr elõtt, és gyolcs efódot övedzett magára Dávid.
615Dávid azért és Izráelnek egész háza felvivék az Úr ládáját énekléssel és trombitaszóval.
616Lõn pedig, hogy mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál, Saulnak leánya kinéz vala az ablakon, és látván, hogy Dávid király ugrál és tánczol az Úr elõtt, megútálá õt szívében.
617Mikor pedig bevitték az Úr ládáját, és elhelyezék azt az õ helyére a sátornak közepére, melyet számára Dávid felállíttatott: akkor áldozott Dávid egészen égõáldozatokat és hálaadó áldozatokat, az Úr elõtt.
618Mikor pedig elvégezte Dávid az egészen égõáldozatot, és a hálaadó áldozatot, megáldá a népet a Seregek Urának nevében.
619És osztogattata Dávid mind az egész népnek, Izráel egész seregének, férfiaknak és asszonyoknak, mindenkinek egy-egy lepényt, egy-egy darab húst, és egy-egy kalácsot; és elméne mind az egész nép, kiki az õ házához.
620Mikor pedig Dávid hazament, hogy megáldja az õ háznépét [is:] kijöve Mikál, a Saul leánya Dávid eleibe, és monda: Mily dicsõséges vala ma Izráel királya, ki az õ szolgáinak szolgálói elõtt felfosztózott vala ma, mint a hogy egy esztelen szokott felfosztózni!
621És monda Dávid Mikálnak: Az Úr elõtt, ki inkább engem választott, mint atyádat és az õ egész házanépét, hogy az Úr népének, Izráelnek fejedelme legyek, igen, az Úr elõtt örvendezém.
622Sõt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei elõtt: annál dicséretreméltóbb leszek a szolgálók elõtt, a kikrõl te szólasz.
623Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának nem lõn soha gyermeke az õ halálának napjáig.
71Lõn pedig, hogy mikor a király az õ palotájában üle, és az Úr mindenfelõl békességet adott néki minden ellenségeitõl,
72Monda a király Nátán prófétának: Ímé lássad, én czédrus[fából] [csinált] palotában lakom, az Istennek ládája pedig a kárpitok között van.
73És monda Nátán a királynak: Eredj, s valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.
74Azonban lõn az Úr szava Nátánhoz azon éjjel, mondván:
75Menj el, és mondd meg az én szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Házat akarsz-é nékem építeni, hogy abban lakjam?
76Mert én nem laktam házban attól a naptól fogva, hogy kihoztam Izráel fiait Égyiptomból, mind e mai napig, hanem szüntelen sátorban és hajlékban jártam.
77Valahol csak jártam Izráel fiai között, avagy szólottam-é csak egy szót is Izráel valamelyik nemzetségének, a kinek parancsoltam, hogy legeltesse az én népemet Izráelt, mondván: Miért nem építettetek nékem czédrusfából való házat?
78Most azért ezt mondd meg az én szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregeknek Ura: Én hoztalak ki téged a kunyhóból, a juhok mögül, hogy légy fejedelem az én népem felett, az Izráel felett;
79És veled voltam mindenütt, valahová mentél, és kiirtottam minden ellenségeidet elõtted; és nagy hírnevet szerzettem néked, mint a nagyoknak hírneve, a kik e földön vannak.
710Helyet is szerzék az én népemnek Izráelnek, és [ott] elplántálám õt, és lakozék az õ helyében, és többé helyébõl ki nem mozdíttatik, és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni õt, mint annakelõtte,
711Attól a naptól fogva, hogy bírákat rendeltem az én népem az Izráel felett. Békességet szereztem tehát néked minden ellenségeidtõl. És megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr.
712Mikor pedig a te napjaid betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerõsítem az õ királyságát:
713Az fog házat építeni az én nevemnek, és megerõsítem az õ királyságának trónját mindörökké.
714Én leszek néki atyja, és õ lészen nékem fiam, a ki mikor gonoszul cselekszik, megfenyítem õt emberi veszszõvel és emberek fiainak büntetésével;
715Mindazáltal irgalmasságomat nem vonom meg tõle, miképen megvonám Saultól, a kit kivágék elõtted.
716És állandó lészen a te házad, és a te országod mindörökké tiéd lészen, [és] a te trónod erõs lészen mindörökké.
717Mind e beszéd szerint, és mind e látás szerint szóla Nátán Dávidnak.
718Bemenvén azért Dávid király, leborula az Úr elõtt, és monda: Micsoda vagyok én, Uram Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elõvittél?
719És ez még csekélynek tetszett néked, Uram Isten! hanem ímé szólasz a te szolgádnak háza felõl messze idõre valókat; és ez törvény az emberre nézve, Uram Isten!
720De mi szükség Dávidnak többet szólani néked, holott te jól ismered, Uram Isten, a te szolgádat?
721A te igéretedért, és a te jóakaratod szerint cselekedted mindezeket a nagy dolgokat, hogy megjelentsd a te szolgádnak.
722Ennekokáért felmagasztaltattál, Uram Isten: mert senki sincs olyan, mint te, és rajtad kivül nincsen Isten, mind a szerint, a mint hallottuk a mi füleinkkel.
723Mert melyik nép olyan, mint a te néped, az Izráel, melyért elment volna az Isten, hogy megváltsa magának való népül, és magának nevet szerezzen, és érettetek oly nagyokat cselekedjék és országodért oly csudálatos dolgokat néped elõtt, melyet megszabadítottál Égyiptomból, a pogányoktól és isteneiktõl.
724Mert megerõsítetted magadnak a te népedet, az Izráelt, népedül mindörökké; és te voltál, Uram, nékik Istenök.
725Most annakokáért, Uram Isten, a mit szóltál a te szolgád felõl, és az õ háza felõl, teljesítsd be mindörökké; és cselekedjél úgy, a mint szólottál;
726Hogy felmagasztaltassék a te neved mindörökké, ilyen szókkal: A Seregeknek Ura az Izráelnek Istene, és Dávidnak, a te szolgádnak háza legyen állandó te elõtted!
727Mert megjelentetted a te szolgádnak fülébe, óh Seregeknek Ura és Izráelnek Istene, ezt mondván: Házat építek néked. Ezért készteté szolgádat az õ szíve, hogy ilyen könyörgéssel könyörögjön hozzád.
728Most azért, óh Uram Isten, (mert te vagy az Isten, és a te beszéded igazság, és te mondottad ezt a jót a te szolgád felõl),
729Legyen a te jóakaratodnak áldása a te szolgádnak házán, hogy legyen elõtted mindörökké; mert te szólottál, Uram Isten, azért a te áldásoddal áldassék meg a te szolgádnak háza mindörökké.
81Ezek után megveré Dávid a Filiszteusokat, és megalázá õket: és elfoglalá Dávid a Filiszteusok kezébõl Méteg Ammát.
82És megveré a Moábitákat [is, ]és kötéllel méré meg õket, lefektetvén õket a földre; két kötéllel méré azokat, a kik megölendõk, és egy teljes kötéllel azokat, a kik életben hagyandók valának; és a Moábiták Dávidnak adófizetõ szolgái lõnek.
83Megveré Dávid Hadadézert is, Réhóbnak fiát, Czóbának királyát, mikor elméne, hogy hatalmát kiterjessze [az Eufrátes] folyó vizéig.
84És foglyul ejtett Dávid közülök ezer és hétszáz lovagot, és húszezer gyalog embert; és inaikat elvagdaltatá Dávid minden szekeres [lovak]nak és [csak] száz szekérbe [valót] hagyott meg közülök.
85Eljövének pedig a Siriabeliek Damaskusból, hogy megsegítsék Hadadézert, Czóbának királyát; és levága Dávid a Siriabeliek közül huszonkétezer férfit.
86És helyeze Dávid állandó sereget a damaskusi Siriába; és a Siriabeliek Dávidnak adófizetõ szolgái lettek. És megoltalmazá az Úr Dávidot valahová megyen vala.
87És elvevé Dávid az arany paizsokat is, melyek Hadadézer szolgáin valának, és bevivé azokat Jeruzsálembe.
88Hoza annakfelette Dávid király a Hadadézer városaiból, Bétákhból és Berótaiból felette igen sok rezet.
89Mikor pedig meghallá Tói, Hamát királya, hogy megverte Dávid Hadadézernek minden seregeit;
810Küldé Tói Jórámot, az õ fiát Dávid királyhoz, hogy békességesen köszöntse õt, és áldja, hogy harczolt Hadadézer ellen és megverte õt (mert Hadadézer Tóival is hadakozik vala). És a [Tói fia] kezében aranyból, ezüstbõl és rézbõl való edények valának,
811Melyeket Dávid király az Úrnak szentele, azzal az ezüsttel és aranynyal együtt, a melyet [az Úrnak] szentele mind ama népektõl, a kiket meghódoltatott;
812A Siriabeliektõl, Moábitáktól, az Ammon fiaitól, a Filiszteusoktól, az Amálekitáktól és a Réhób fiától, Hadadézertõl, Czóbának királyától nyert prédából.
813És hírnevet szerze Dávid, a mikor visszatért, miután a Siriabelieket leverte a sós völgyben, tizennyolczezeret.
814Az Idumeusok közé is állandó sereget rendele, egész Idumeába állandó sereget rendele, és az Idumeusok mind Dávid szolgái lettek. És megoltalmazá az Úr Dávidot, valahová megyen vala.
815Uralkodék azért Dávid az egész Izráelen, és szolgáltat vala Dávid az egész nép között ítéletet és igazságot.
816Fõvezére volt Joáb, Sérujának fia, Jósafát pedig, Ahiludnak fia, emlékíró vala.
817Sádók pedig, Akhitóbnak fia, és Akhimélek, Abjátárnak fia papok valának, és Sérája íródeák.
818Benája Jéhójadának fia, a Kereteusok és Peleteusok [elõljárója,] a Dávid fiai pedig fõk valának.
91Monda pedig Dávid: Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy irgalmasságot cselekedjem õ vele Jonathánért?
92[Vala] pedig Saul házából egy szolga, kinek neve vala Siba, kit Dávidhoz szólítának, és monda a király néki: Te vagy-é Siba? Felele: [Én vagyok] a te szolgád.
93Akkor monda a király: Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy cselekedjem vele az Isten irgalmasságát? Felele Siba a királynak: Van még Jonathánnak egy fia, ki mind a két lábára sánta.
94Monda néki a király: Hol van? És monda Siba a királynak: Ímé az Ammiel fiának, Mákirnak házában van Ló-Debárban.
95Akkor elkülde Dávid király, és elhozatá õt a Mákirnak, az Ammiel fiának házából Ló-Debárból.
96És mikor megérkezett Dávidhoz Méfibóset, Jonathánnak a Saul fiának fia, arczczal leborula, és tisztességet tõn néki; és monda Dávid: Méfibóset! ki felele: Ímhol a te szolgád.
97Monda néki Dávid: Ne félj; mert kétség nélkül irgalmasságot cselekeszem veled Jonathánért, a te atyádért; és visszaadom néked Saulnak, a te [nagy]atyádnak minden majorságát, és néked mindenkor asztalomnál lesz ételed.
98Akkor fejet hajta [Méfibóset,] és monda: Micsoda a te szolgád, hogy a holt ebre reá tekintettél, minemû én vagyok?
99Szólítá azután a király Sibát, Saulnak szolgáját, és monda néki: Valamije volt Saulnak és egész háznépének, mindazokat a te urad fiának adtam.
910A majorságnak azért te viseljed gondját, és a te fiaid és szolgáid, és beszolgáltassad, hogy legyen a te urad fiának kenyere, melylyel éljen. Méfibóset pedig, a te uradnak fia, az én asztalomnál eszik mindenkor. Vala pedig Sibának tizenöt fia és húsz szolgája.
911Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike.
912Vala pedig Méfibósetnek egy fiacskája, kinek neve Mika vala; a Siba házában lakozók pedig mindnyájan Méfibóset szolgái [valának.]
913Méfibóset tehát Jeruzsálemben lakozék, mert mindenkor a király asztalánál eszik vala; és õ mind a két lábára sánta vala.
101Lõn pedig azután, meghala az Ammon fiainak királya, és uralkodék helyette Hánon, az õ fia.
102És monda Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, miképen az õ atyja is velem irgalmasságot tett; és hozzá külde Dávid, hogy vigasztalja õt szolgái által atyja [halála] felõl. Mikor Dávid szolgái Ammon fiainak földére érkezének:
103Mondának az Ammon fiainak vezérei Hánonnak, az õ uroknak: Vajjon becsüli-é Dávid ezzel elõtted a te atyádat, hogy hozzád vigasztalókat küldött? Vajjon Dávid nem inkább azért küldötte-é hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák.
104Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, és elbocsátá õket.
105A mint ezt Dávidnak hírül hozták, eleikbe külde, (mert ezek az emberek igen meggyaláztattak) és ezt izené a király: Maradjatok Jerikhóban mindaddig, míg megnevekedik szakálotok; és [úgy] jõjjetek haza.
106Látván pedig az Ammon fiai, hogy gyûlöltekké lettek Dávid elõtt, követet küldének az Ammon fiai, és felfogadák Siriában a Béth-Réhóbbelieket és ugyancsak Siriában a Czóbeusokat, húszezer gyalogot, és Maakának királyát ezer emberrel, és a Tóbbelieket, tizenkétezer embert.
107A mint ezt Dávid meghallá, elküldötte Joábot és a vitézeknek egész seregét.
108Kivonulának az Ammon fiai is, és csatarendbe állottak a kapu bejárata elõtt. A Siriabeli Czóbeusok, Réhóbbeliek, Tóbbeliek és Maaka magukban valának a mezõn.
109Látván pedig Joáb, hogy mind elõl, mind hátul ellenség van õ ellene, kiválogatá az Izráel népének színét, és a Siriabeliek ellenében állítá fel.
1010A népnek maradékát az õ öcscsének, Abisainak vezetésére bízta, hogy felállítsa azt Ammon fiainak ellenében.
1011És monda: Ha erõsebbek lesznek a Siriabeliek nálamnál, nékem segítségül légy. Ha pedig az Ammon fiai náladnál hatalmasabbak lesznek, elmegyek, hogy megsegítselek.
1012Légy erõs és legyünk bátrak a mi nemzetségünkért és a mi Istenünknek városaiért; és az Úr cselekedjék úgy, a mint néki tetszik.
1013Elérkezék azért Joáb és az õ vele való sereg a Siriabeliek ellen az ütközetre, és megfutamodának õ elõtte.
1014Látván pedig az Ammon fiai, hogy megfutamodtak a Siriabeliek, megfutamodának [õk is] Abisai elõtt, és beszaladának a városba; és megtére Joáb az Ammon fiaitól és méne Jeruzsálembe.
1015Mikor pedig látták a Siriabeliek, hogy megverettettek az Izráeliták által, ismét együvé gyülekezének.
1016És elkülde Hadadézer, és elhozatá a Siriabelieket, a kik a vizen túl [valának,] és jövének Helámba; és Sobák, Hadadézernek fõvezére volt élükön.
1017Megizenék pedig Dávidnak, a ki egybegyûjté egész Izráelt, és általméne a Jordánon, és juta Hélámhoz: és sereget rendelének a Siriabeliek Dávid ellen, és megütközének vele.
1018De a Siriabeliek megfutamodtak Izráel elõtt, és levága Dávid a Siriabeliek közül hétszáz szekerest és negyvenezer lovagot, Sobákot is, a seregnek fõvezérét megölé; és ugyanott meghala.
1019Mikor pedig látták mindazok a királyok, a kik Hadadézernek szolgái valának, hogy az Izráel által megverettek, békét kötöttek Izráellel és nékik szolgálának; és nem merének többé a Siriabeliek kijõni az Ammon fiainak segítségére.
111Lõn pedig az esztendõ fordulásakor, mikor a királyok [hadba] szoktak menni, elküldé Dávid Joábot és az õ szolgáit õ vele, és mind az egész Izráelt, hogy elveszessék az Ammon fiait, és megszállják Rabba [városát;] Dávid pedig Jeruzsálemben maradt.
112És lõn estefelé, mikor felkelt Dávid az õ ágyából, és a királyi palota tetején sétála: láta a tetõrõl egy asszonyt fürdeni, ki igen szép termetû vala.
113És elkülde Dávid, és tudakozódék az asszony felõl, és monda [egy ember:] Nemde nem ez-é Bethsabé, Eliámnak leánya, a Hitteus Uriás felesége?
114Akkor követeket külde Dávid, és elhozatá õt; ki beméne õ hozzá, és vele hála, mikor az õ tisztátalanságából megtisztult; és annakutána visszaméne az õ házához.
115És fogada méhében az asszony, és elküldvén, megizené Dávidnak ilyen szóval: Teherbe estem!
116Akkor Dávid izene Joábnak: Küldd [haza] hozzám a Hitteus Uriást; és elküldé Joáb Uriást Dávidhoz.
117Mikor pedig eljutott Uriás õ hozzá, megkérdé õt Dávid Joábnak békessége felõl, a népnek békessége felõl és a harcz folyása felõl.
118Ezután monda Dávid Uriásnak: Menj haza, és mosd meg lábaidat; kimenvén pedig Uriás a király házából, a király ajándékot külde utána.
119Uriás azonban lefeküvék a királyi palota bejárata elõtt az õ urának minden szolgáival, és nem méne a maga házához.
1110És megjelenték Dávidnak, mondván: Nem ment le Uriás az õ házához. Akkor monda Dávid Uriásnak: Nemde nem útról jöttél-é? Miért nem mentél le a te házadhoz?
1111Felele Uriás Dávidnak: Az [Isten] ládája, Izráel és Júda [nemzetsége] sátorokban laknak, és az én uram Joáb, és az én uramnak szolgái a nyilt mezõn táboroznak: hogy mennék én be az én házamba, hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak? Úgy élj te és úgy éljen a te lelked, hogy nem mívelem azt!
1112Monda azért Dávid Uriásnak: Maradj itt ma is, és holnap elbocsátlak. Ott marada azért Uriás Jeruzsálemben az nap és más napra kelve is.
1113Ennekutána hivatá õt Dávid, és õ vele evék és ivék, és lerészegíté õt, és kiméne estve aludni az õ ágyára, az õ urának szolgáival együtt, de házához nem méne alá.
1114Megvirradván pedig, levelet íra Dávid Joábnak, melyet Uriástól küldött el.
1115Írá pedig a levélben, mondván: Állassátok Uriást legelõl, a hol a harcz leghevesebb és háta mögül fussatok el, hogy megölettessék és meghaljon.
1116Lõn azért, hogy mikor ostromlá Joáb a várost, állatá Uriást arra a helyre, a hol tudja vala, hogy erõs vitézek vannak.
1117Kijövén azért a városbeli nép, megharczolának Joábbal, és elhullának [egyesek] a nép közül, Dávid szolgái közül, és a Hitteus Uriás is meghala.
1118[Követet] külde akkor Joáb, és megizené Dávidnak az ütközetnek egész lefolyását.
1119És megparancsolá a követnek, mondván: Ha az ütközetnek egész lefolyását teljesen elõadtad a királynak,
1120És ha a király haragra lobbanva azt mondja néked: Miért mentetek olyan közel a városhoz harczolni? Avagy nem tudtátok-é, hogy lelövöldöznek a kõfalról?
1121Kicsoda ölte meg Abiméleket, a Jérubbóset fiát? Nemde nem egy asszony üté-é agyon a kõfalról egy malomkõdarabbal és meghala Tébesben? [Azért] miért mentetek közel a kõfalhoz? Akkor mondd meg: A te szolgád a Hitteus Uriás is meghalt.
1122Elméne azért a követ, és mikor megérkezett, elbeszélé Dávidnak mindazt, a mivel megbízta volt õt Joáb.
1123És monda a követ Dávidnak: Azok az emberek erõt vettek felettünk, és a mezõre kijöttek ellenünk, de mi visszaûztük õket a kapu bejáratáig;
1124Azonban a kõfalról lövöldözének a nyilasok a te szolgáidra, és a király szolgái közül [egyesek] meghaltak; és a te szolgád, a Hitteus Uriás is meghalt.
1125Monda azért Dávid a követnek: Ezt mondjad Joábnak: Ne bánkódjál a miatt; mert a fegyver úgy megemészt egyet, mint mást. Fokozzad azért támadásodat a város ellen, hogy elpusztítsad azt. Így biztasd õt.
1126Meghallá pedig Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az õ férje, és siratá az õ férjét.
1127És mikor a gyászolás[nak ideje] eltelt, érette külde Dávid és házába viteté õt és lõn néki felesége, és szüle néki egy fiat. De ez a dolog, a melyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak.
121Elküldé azért az Úr Dávidhoz Nátán [prófétát,] ki bemenvén hozzá, monda néki: Két ember vala egy városban, egyik gazdag, a másik szegény.
122A gazdagnak felette sok juhai és ökrei valának;
123A szegénynek pedig semmije nem vala egyéb egy kis nõstény báránykájánál, a melyet vett és táplált vala, s felnevelkedett nála gyermekeivel együtt; saját falatjából evett és poharából ivott és keblén aludt, és néki olyan vala, mintegy leánya.
124Mikor pedig utazó vendége érkezett a gazdagnak: sajnált az õ ökrei és juhai közül hozatni, hogy a vendégnek ételt készítsen belõle, a ki hozzá ment vala; hanem elvevé a szegénytõl az õ bárányát, és azt fõzeté meg a vendégnek, a ki hozzá ment.
125Akkor felgerjede Dávidnak haragja az ember ellen, és monda Nátánnak: Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember, a ki azt cselekedte.
126A bárányért pedig négy annyit kell adnia, mivelhogy ezt mívelte, és annak nem kedvezett.
127És monda Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezébõl.
128És néked adtam a te urad házát, és a te uradnak feleségeit a te kebeledbe; ennek felette néked adtam Izráelnek és Júdának házát; [és] ha még ez kevés [volt,] ezt s ezt adtam volna néked.
129Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely útálatos õ elõtte? A Hitteus Uriást fegyverrel ölted meg, és az õ feleségét magadnak vetted feleségül; magát pedig az Ammon fiainak fegyverével ölted meg.
1210Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megútáltál engem, és a Hitteus Uriás feleségét elvetted, hogy feleséged legyen.
1211Ezt mondja az Úr: Ímé én épen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal.
1212Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel elõtt és napvilágnál cselekeszem azt.
1213Monda azért Dávid Nátánnak: Vétkeztem az Úr ellen! És monda Nátán Dávidnak: Az Úr is elvette a te bûnödet, nem fogsz meghalni.
1214Mindazáltal, mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban: a te fiad is, a ki lett néked, bizonynyal meghal.
1215Ezekután elméne Nátán az õ házához. És megveré az Úr a gyermeket, a kit az Uriás felesége szült vala Dávidnak; és megbetegedék.
1216És könyörge Dávid az Istennek a gyermekért, és bõjtöle is Dávid, és bemenvén, a földön feküvék éjjel.
1217Felkelének azért az õ házának vénei [és menének] õ hozzá, hogy felemeljék õt a földrõl: de nem akará, és nem is evék õ velek kenyeret.
1218Hetednapra azért meghala a gyermek, és nem merik vala a Dávid szolgái néki megmondani, hogy meghalt a gyermek, mert ezt mondják vala: Ímé, még mikor a gyermek élt, szólottunk néki és meg sem hallotta szónkat; hogyan mondanánk meg néki, hogy meghalt a gyermek, hogy [magának] bajt szerezzen?
1219Látván pedig Dávid, hogy az õ szolgái suttognak, eszébe vevé Dávid, hogy meghalt a gyermek, és monda Dávid az õ szolgáinak: Meghalt-é a gyermek? Azok mondának: Meghalt.
1220Felkelvén azért Dávid a földrõl, megmosdék és megkené magát és más ruhát võn magára, és bemenvén az Úr házába, imádkozék. Azután beméne a maga házába, és kérésére kenyeret vivének eleibe, és evék.
1221Akkor mondának az õ szolgái néki: Mi dolog ez, a mit míveltél? Míg a gyermek élt, bõjtöltél és sírtál; most pedig, hogy meghalt a gyermek, felkelél és kenyeret ettél.
1222Monda õ: Míg a gyermek élt, addig bõjtöltem és sírtam; mert ezt mondottam: Ki tudja, talán az Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek.
1223De most, [hogy] meghalt, vajjon miért bõjtölnék? Vajjon visszahozhatom-é azzal? Én megyek õ hozzá, de õ nem jõ ide vissza én hozzám.
1224És megvigasztalá Dávid az õ feleségét, Bethsabét, és beméne hozzá, és vele hála. És õ szült fiat, és nevezé annak nevét Salamonnak, és az Úr szereté azt,
1225A mint megizente vala Nátán próféta által, ki nevezé az õ nevét Jedidjának, az Úrért.
1226Joáb pedig hadakozék az Ammon fiainak [városa,] Rabba ellen, és megvevé a királyi várost.
1227És követeket külde Dávidhoz Joáb ilyen követséggel: Hadakoztam Rabba ellen, és meg is vettem a város[nak egyik részét, a hol a víz van.]
1228Most azért gyûjtsd egybe a népnek maradékát, és szállj táborba a város ellen, foglald el azt, nehogy valamiképen, ha én foglalnám el, róla neveztessék az én nevem.
1229Egybegyûjté azért Dávid mind az egész népet, és aláméne Rabba ellen, és harczola ellene, és elfoglalá azt.
1230És elvevé az õ királyuknak koronáját annak fejérõl, melynek súlya egy tálentum arany volt, és drága [kövekkel vala rakva,] és lõn a Dávid fején, és a városból felette sok zsákmányt hozott el.
1231A népet pedig, mely benne [vala,] kihozatá; és némelyét fûrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemenczén vitt által, és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával. Haza méne azután Dávid és az egész nép Jeruzsálembe.
131Lõn ennekutána, hogy Absolonnak, Dávid fiának igen szép huga vala, kinek neve Támár vala; és Amnon, a Dávid fia megszereté õt.
132Igen nagy gyötrelemben vala pedig Amnon, úgy hogy beteggé lett az õ hugáért, Támárért; mert szûz vala, és Amnon elõtt lehetetlennek tünt fel, hogy rajta valamit elkövessen.
133[Vala] azonban Amnonnak egy barátja, kinek Jonadáb vala neve, Simeának, Dávid testvérének fia; Jonadáb pedig igen eszes ember vala.
134Ki monda néki: Mi az oka, hogy te naponként soványodol, királynak fia? Nem mondhatnád-é meg nékem? És monda néki Amnon: Támárt, Absolon öcsémnek hugát igen szeretem.
135És monda néki Jonadáb: Feküdj le ágyadba, és tedd betegnek magadat. És ha eljön atyád, hogy meglátogasson, mondd azt néki: Jõjjön ide, kérlek, Támár, az én hugom, hadd adjon ennem; és itt szemem elõtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az õ kezébõl egyem.
136Lefeküvék azért Amnon, és tetteté, mintha beteg volna; mikor azután eljött a király, hogy õt meglátogassa, monda Amnon a királynak: Kérlek, hadd jõjjön ide hozzám Támár hugom, hadd csináljon elõttem egy pár bélest, és hadd egyem az õ kezébõl.
137Elkülde azért Dávid a Támár házához, ezt izenvén: Eredj el mindjárt az Amnon bátyád házához, és készíts valami ennivalót néki.
138Beméne azért Támár az Amnon bátyja házába, õ pedig fekszik vala. És lisztet vévén, meggyúrá és bélest csinála õ elõtte, és megfõzé a bélest.
139Elõhozá annakutána a serpenyõt, és kitölté eleibe; de õ nem akara enni. És monda Amnon: Küldjetek ki mellõlem mindenkit; és kimenének mindnyájan elõle.
1310Akkor monda Amnon Támárnak: Hozd be a kamarába az étket, hadd egyem kezedbõl; vevé azért Támár a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnon bátyjának az ágyasházba.
1311És eleibe vivé, hogy egyék, és megragadá õt, és monda néki: Jõjj, feküdj mellém, húgom.
1312Õ pedig monda néki: Ne, bátyám, engem meg ne ronts, mert nem szoktak így cselekedni Izráelben, ne kövess el ilyen gyalázatot.
1313És én, ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak, mert nem fog megtagadni engem tõled.
1314Õ azonban nem akart szavára hallgatni, hanem erõsebb levén nála, erõt vett rajta, és vele feküvék.
1315És meggyûlölé õt Amnon felette igen, mert nagyobb lõn gyûlölete, melylyel gyûlölte õt, a szeretetnél, melylyel õt megszerette vala. És monda néki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra.
1316Ki felele néki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, a melyet rajtam véghezvittél, hogy elûzz engem. Õ azonban nem akart reá hallgatni,
1317Hanem beszólítá szolgáját, a ki néki szolgál vala, és monda: Ûzd ki õt gyorsan elõlem, és zárd be az ajtót utána.
1318Vala pedig õ rajta igen szép tarka szoknya, a milyenben a király leányai szoktak járni, míg szûzek valának. Kiûzé azért õt a szolga, és bezárá az ajtót utána.
1319Hamut hinte azért Támár az õ fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatá, kezét pedig fejére tevén, jajgatva jár vala.
1320És monda néki a bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled? Azért hallgass most, hugom, [mert] atyádfia, ne bánkódjál azon felettébb. Lakozék azért Támár nagy árvaságban az õ bátyjának, Absolonnak házában.
1321Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharaguvék.
1322Nem szóla pedig semmit felõle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt; mert igen gyûlöli vala Absolon Amnont, mivelhogy megszeplõsítette az õ hugát, Támárt.
1323És lõn két esztendõ mulva, mikor Absolonnak [juhait] nyírták Baál- Hásorban, mely Efraimban van, meghívá Absolon mind a király fiait.
1324Beméne Absolon a királyhoz is, és monda: Ímé most nyírják a te szolgádnak [juhait, azért] jõjjön el kérem a király és az õ szolgái a te szolgáddal.
1325Monda a király Absolonnak: Ne, fiam, ne menjünk el mindnyájan, hogy meg ne terheljünk téged. És ismét erõlteti vala õt, de nem akara elmenni, hanem megáldá õt.
1326Monda mégis Absolon: Ha nem, úgy jõjjön el velünk Amnon, az én testvérem. Felele néki a király: Miért menne el veled?
1327Mikor pedig erõltette õt Absolon, elbocsátá õ vele Amnont is és mind a király fiait.
1328Parancsola pedig Absolon az õ szolgáinak, ezt mondván: Kérlek, vigyázzatok, és mikor Amnon a bortól jókedvû lesz és mondom néktek: akkor üssétek le Amnont és öljétek meg õt, semmit ne féljetek, hiszen én parancsoltam néktek, legyetek bátrak, ne féljetek.
1329Úgy cselekedének azért az Absolon szolgái Amnonnal, a mint Absolon parancsolta vala. A király fiai pedig mindnyájan felkelének, és ki-ki öszvérére üle, és elszaladának.
1330Mikor pedig még az útban voltak, a hír eljutott Dávidhoz, mondván: Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülök.
1331Akkor felkele a király, megszaggatá ruháit, és a földre feküvék, és az õ szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában állanak vala elõtte.
1332Szóla pedig Jonadáb, Simeának, a Dávid testvérének fia, és monda: Ne mondja azt az én uram, hogy a királynak minden fiait megölték, mert csak Amnon halt meg egyedül; mert attól a naptól fogva, hogy az õ hugát megszeplõsítette, Absolonnak mindig szájában volt [ez a dolog].
1333Ne vegye azért szívére az én uram, a király, azt gondolván, hogy a királynak minden fiai meghaltak, mert csak Amnon halt meg egyedül.
1334Absolon pedig elmenekült. És felemelvén az õrálló az õ szemeit, látá, hogy sok ember jõ az úton õ mögötte, a hegyoldalon.
1335És monda Jonadáb a királynak: Ímé jõnek a király fiai; a mint a te szolgád mondá, úgy történt.
1336És lõn, a mint megszünt beszélni, megérkezének a király fiai, és szavokat felemelvén, sírának; és maga a király is és az õ szolgái mindnyájan felette igen sírának.
1337Absolon pedig elfuta, és méne Talmaihoz, Ammihur fiához, Gessurnak királyához. És [Dávid] minden nap siratá az õ fiát.
1338Absolon pedig, minekutána elfutott és Gessurba ment, három esztendeig volt ott.
1339Dávid király pedig felhagyott [azzal,] hogy Absolon ellen menjen, mert megvigasztalódott Amnon felõl, hogy meghalt.
141Észrevévén Joáb, Sérujának fia, hogy a királynak szíve vágyakozik Absolon után,
142Elkülde Joáb Tékoa [városába], és hozata onnét egy asszonyt, ki igen eszes vala, és monda néki: Kérlek tetessed, mintha nagy keserûséged volna, és öltözzél fel gyászruhába, és olajjal se kend meg magadat; és légy olyan, mint aféle asszony, ki sokáig siratta halottját.
143És menj be a királyhoz, s így és így szólj hozzá. És Joáb szájába adta, hogy mit kelljen szólani.
144Szóla azért a Tékoabeli asszony a királynak, minekutána arczczal a földre leborult, és térdet-fejet hajtott, és monda: Segíts meg, óh király!
145És monda néki a király: Mi bajod van? Felele az: Óh, én özvegyasszony vagyok, mert az én férjem meghalt.
146És a te szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezõn, és mivel nem vala senki, a ki õket megvédte volna, az egyik megsérté a másikat és megölé.
147És ímé az egész háznép ellene támadott a te szolgálóleányodnak, és ezt mondják: Add kezünkbe az õ testvérének gyilkosát, hadd öljük meg õt az õ testvérének lelkéért, a kit megölt, és veszessük el az örököst is. Így akarják eloltani a kicsiny szikrácskát, a mely [nékem] megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén.
148Monda azért a király az asszonynak: Menj el házadhoz, és parancsolok a te dolgod felõl.
149Felele pedig a Tékoából való asszony a királynak: Uram király, én rajtam legyen a bûn súlya és az én atyámnak házán, de a király és az õ trónja ártatlan leszen.
1410Monda erre a király: A ki te ellened szól, hozd ide elõmbe, és többé nem fog illetni téged.
1411Akkor õ monda: Emlékezzék meg kérlek, a király az Úrról, a te Istenedrõl: hogy a vérbosszúló ne szaporítsa a pusztulást, és hogy az én fiamat ne veszessék el. Felele a király: Él az Úr, hogy a te fiadnak egy hajszála sem esik le a földre.
1412És monda az asszony: Kérlek, hadd szóljon a te szolgálód csak egy szót az én uramnak, a királynak; és õ monda: Szólj.
1413Akkor monda az asszony: Miért gondoltál ehhez hasonló dolgot az Isten népe ellen (mert mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bûnös), hogy a király azt, a kit eltaszított magától, nem hívatja vissza?
1414Mert bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhetõ, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve elõtte az eltaszított sem.
1415Most annakokáért azért jöttem ide, hogy én szólnék a királynak, az én uramnak, noha sokan rettentettek engem ettõl; mindazáltal azt mondotta a te szolgálód: Mégis beszélek a királylyal, hátha megteszi a király, a mit az õ szolgálóleánya mond.
1416Igen, meghallgatja a király, és megszabadítja az õ szolgálóleányát annak kezébõl, a ki engem el akar veszteni és velem együtt az én fiamat az Istennek örökségébõl.
1417Annakfelette ezt gondolta a te szolgálóleányod: Az én uramnak, a királynak beszéde szerezzen nyugodalmat, mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt. És az Úr a te Istened legyen te veled.
1418És felelvén a király, monda az asszonynak: Kérlek, ne tagadd meg, a mit tõled kérek. És monda az asszony: Mondja el az én uram, a király, kérlek!
1419És monda a király: Vajjon mindezekben nem a Joáb keze [van-é] veled? Felele az asszony, és monda: Él a te lelked, óh uram, király, hogy sem jobbra, sem balra nem lehet térni attól, a mit az én uram, a király szól; mert a te szolgád Joáb hagyta [ezt] nékem, és mindezeket a szókat õ adta a te szolgálóleányodnak szájába.
1420Hogy a dolognak más fordulatot adjon, azért tette ezt Joáb, a te szolgád. De az én uram bölcs, az Isten angyalának bölcsesége szerint, hogy mindent észrevegyen, a mi a földön van.
1421Akkor monda a király Joábnak: Ímé megteszem ezt a dolgot. Eredj el, és hozd haza [az] [én] fiamat, Absolont.
1422És a földre arczczal leborula Joáb, és térdet-fejet hajtván, megköszöné a királynak, és monda Joáb: Ma ismerte meg, uram király, a te szolgád, hogy van valami becsületem elõtted; mert az õ szolgájának beszédét megcselekedte a király.
1423Felkele azért Joáb, és elméne Gessurba, és haza hozá Absolont Jeruzsálembe.
1424És monda a király: Menjen a maga házába, és az én színemet ne lássa. Tére azért Absolon az õ házába, és a királynak orczáját nem láthatá.
1425Nem vala pedig az egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetõtõl fogva talpig õ benne semmi hiba nem vala.
1426És mikor a fejét megnyiratja (mert minden esztendõben megnyiratja vala, mivel igen nehéz volna, azért nyiratja le), az õ fejének haja nyom vala kétszáz siklust a királyi mérték szerint.
1427Lõn pedig Absolonnak három fia és egy leánya, kinek neve Támár vala; ez igen szép termetû asszony vala.
1428Két esztendõt töltött immár Absolon Jeruzsálemben, de a királynak színét még nem látta.
1429Elkülde azért Absolon Joábhoz, hogy õt a királyhoz küldje, ki nem akara hozzá menni; és elkülde másodszor is, de õ még sem akart elmenni.
1430Monda azért az õ szolgáinak: Nézzétek, a Joáb gazdasága az enyém mellett van, és ott van az õ árpája: menjetek el, és gyújtsátok fel tûzzel; és meggyújták az Absolon szolgái a gazdaságot tûzzel.
1431Felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az õ házába, és monda néki: Mi az oka, hogy a te szolgáid az én gazdaságomat felgyújtották tûzzel?
1432Felele Absolon Joábnak: Azért mert hozzád küldöttem ily szóval, hogy ide jõjj, hogy a királyhoz küldjelek, hogy ezt mondjad [néki]: Mi szükség volt hazajõnöm Gessurból? Jobb volna most is nékem ott [lennem]. Most azért szeretném a király arczát látni; ha van bennem álnokság, ölessen meg engem.
1433Elméne azért Joáb a királyhoz, és megmondá néki. És akkor hivatá a [király] Absolont, és elméne a királyhoz, és fejet hajtván a király elõtt, arczczal a földre borula. És megcsókolá a király Absolont.
151Lõn pedig annakutána, szerze magának Absolon szekeret, lovakat és ötven embert, kik elõtte szaladjanak.
152És reggelenként felkelvén Absolon, megálla az útfélen a kapuban, és mindenkit, a kinek dolga lévén, a királyhoz megy ítélet végett, megszólíta Absolon, és megkérdé: Micsoda városból való vagy te? És ha azt mondá: Izráelnek egyik nemzetségébõl való a te szolgád;
153Monda néki Absolon: Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz; de senki sincs, a ki téged meghallgatna a királynál.
154Mondja vala ismét Absolon: Vajha valaki engem tenne ítélõbíróvá e földön, és én hozzám jõne minden ember, a kinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki.
155Mikor pedig valaki hozzá megy és fejet hajt vala néki, azonnal kezét nyujtja vala, és megfogván, megcsókolja vala õt.
156És e képen cselekedék Absolon egész Izráellel, valakik ítéletért a királyhoz mennek vala, és így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeri vala.
157Lõn pedig negyven esztendõ mulván, monda Absolon a királynak: Hadd menjek el, és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, melyet fogadtam az Úrnak;
158Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Siriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok.
159Monda néki a király: Menj el békével; és felkelvén, elméne Hebronba.
1510Hírnököket külde pedig Absolon Izráelnek minden nemzetségéhez, hogy megmondják: Mikor a trombitaszót halljátok, azt mondjátok: Absolon uralkodik Hebronban.
1511És Absolonnal együtt kétszáz férfi [is] elméne Jeruzsálembõl, kiket meghívott, kik jóhiszemûleg menének, semmit nem tudván a dologról.
1512És elküldvén Absolon, [hivatá] a Gilóból való Akhitófelt is, Dávidnak tanácsosát, az õ városából Gilóból, míg õ az áldozatot végezte. És igen nagy lõn az összeesküvés, és a nép gyülekezék és szaporodék Absolon mellett.
1513És követ méne Dávidhoz ilyen izenettel: Az Izráel népének szíve Absolon felé hajlik.
1514Akkor monda Dávid minden szolgáinak, kik vele valának Jeruzsálemben: Keljetek fel, és fussunk el, mert [itt] nincsen számunkra menekülés Absolon elõl; siessetek elmenni, hogy valamikép sietve utól ne érjen minket, s ne hozzon szerencsétlenséget reánk, és a várost le ne vágja fegyvernek élével.
1515Mondának pedig a király szolgái a királynak: Minden [úgy legyen], a mint tetszik a királynak, a mi urunknak, ímé [itt vannak] a te szolgáid.
1516Kiméne azért a király és egész háznépe õ utána, és otthon hagyá a király tíz ágyasát, hogy õrizzék a házat.
1517És kimenvén a király és egész [ház]népe õ utána, megállapodának a legszélsõ háznál.
1518És minden szolgái õ mellé menének; és a Kereteusok, a Peleteusok mind, a Gitteusok is mind, [az a] hatszáz férfi, kik vele jövének Gáthból, elvonulának a király elõtt.
1519Monda pedig a király a Gitteus Ittainak: Miért jössz el te is mi velünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel [szülõ] helyedre.
1520Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jõjj? Én megyek oda, a hova mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled.
1521És felele Ittai a királynak, mondván: Él az Úr és él az én uram, a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is.
1522Monda azért Dávid Ittainak: Ám jõjj el és menj[ünk] el. És elméne a Gitteus Ittai és az õ emberei együtt, még a kicsinyek is, valakik vele valának.
1523És az egész föld [népe] nagy jajgatással sír vala, mikor az egész nép elméne. A király azért általméne a Kedron patakán, és a nép mind átméne az útra, a puszta felé.
1524És ímé vele vala Sádók is, és a Léviták mind, kik az Isten szövetségének ládáját hordozzák vala; és letevék az Isten ládáját. Azonközben Abjátár is felméne, míg a nép a városból mind kitakarodék.
1525És monda a király Sádóknak: Vidd vissza az Isten ládáját a városba, ha én az Úr elõtt kedves leszek, engem ismét haza hoz, megmutatja nékem azt, és az õ sátorát.
1526Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, a mint néki tetszik.
1527Monda annakfelette a király Sádók papnak: Nemde nem próféta vagy-é te? [Azért] menj haza békességben a városba, Akhimás is, a te fiad, és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt.
1528Lássátok, ímé én itt idõzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tõletek hír jõ, és nékem izentek.
1529Visszavivék azért Sádók és Abjátár Jeruzsálembe az Isten ládáját, és otthon maradának.
1530Dávid pedig felméne az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának.
1531Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát.
1532És a mint feljuta Dávid a [hegy] tetejére, hogy ott imádkozzék az Istennek, ímé eleibe jöve az Árkeából való Khúsai, ki ruháját megszaggatá és földet hinte fejére.
1533És monda néki Dávid: Ha eljösz velem, terhemre leszel nékem;
1534De ha a városba visszatérsz, és ezt mondod Absolonnak: Te szolgád vagyok, óh király; ennekelõtte a te atyád szolgája voltam, most immár a te szolgád leszek, megronthatod Akhitófelnek ellenem való tanácsát.
1535És ímé veled lesznek [ott] Sádók és Abjátár papok; azért minden dolgot, a mit hallándasz a király házából, mondj meg a papoknak, Sádóknak és Abjátárnak.
1536Ímé ott van velök az õ két fiok is, Akhimás, a Sádók [fia], és Jonathán, az Abjátár [fia], kik által nékem mindjárt megizenhetitek, valamit hallotok.
1537Elméne azért Khúsai, a Dávid barátja a városba, Absolon pedig bevonula Jeruzsálembe.
161Mikor pedig Dávid egy kevéssé alább ment a [hegy] tetejérõl, eleibe jöve Siba, a Mefibóset szolgája, két megnyergelt szamárral, melyeken kétszáz kenyér és száz kötés aszúszõlõ és száz csomó füge és egy tömlõ bor vala.
162És monda a király Sibának: Mit akarsz ezzel? Felele Siba: A szamarak a király háznépéé legyenek, hogy rajtok járjanak; a kenyér pedig és a füge, hogy a szolgák megegyék, és a bor, hogy igyék, a ki megfárad a pusztában.
163És monda a király: Hol van most a te uradnak fia? Felele Siba a királynak: Ímé Jeruzsálemben marada, mert azt mondja: Visszaadja ma nékem Izráel háznépe az én atyámnak országát.
164És monda a király Sibának: Ímé minden tied legyen, valamije volt Mefibósetnek. Monda akkor Siba: Meghajtom magamat; vajha kegyelmet találnék elõtted, óh uram király!
165Elméne azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jöve ki a Saul nemzetségébõl való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia, és kijövén szidalmazza vala [õket.
166És kõvel hajigálá Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erõs férfiak mindnyájan az õ jobb és balkeze felõl valának.
167És így szóla Sémei szitkozódása közben: Eredj, eredj te vér[szopó] és istentelen ember!
168Megfizet [most] az Úr néked Saul egész házanépének véréért, a ki helyett te uralkodol; és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy!
169Monda pedig Abisai, Sérujának fia, a királynak: Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? Majd én elmegyek és fejét veszem.
1610Monda pedig a király: Mi közöm van veletek, Sérujának fiai? Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad Dávidot; és ki mondhatja néki: Miért míveled ezt?
1611És monda Dávid Abisainak és minden szolgáinak: Íme az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne [cselekedné] tehát e Benjáminita? Hagyjatok békét néki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta néki.
1612Netalán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az õ átka helyett.
1613És megy vala Dávid és az õ népe az úton, Sémei pedig a hegyoldalon átellenében menvén, mentében átkozódik és köveket hajigál vala õ ellenébe, és port hány vala.
1614Eljuta annakutána a király és az egész nép, mely vele vala, Ajefimbe, és ott megnyugovék.
1615Absolon pedig és az egész nép, Izráelnek férfiai, bemenének Jeruzsálembe, és Akhitófel is õ vele.
1616Mikor pedig az Arkeából való Khúsai, a Dávid barátja bement Absolonhoz, monda Khúsai Absolonnak: Éljen a király, éljen a király!
1617És monda Absolon Khúsainak: Ez-é a barátod iránti szereteted? Miért nem mentél el barátoddal?
1618Felele Khúsai Absolonnak: Nem, hanem a kit az Úr és ez a nép választ, és az Izráelnek minden fiai: azé leszek és azzal maradok.
1619Azután ugyan kinek szolgálnék [örömestebb,] mint az én [barátom] fiának? A mint szolgáltam a te atyádnak, szintén olyan leszek te hozzád [is].
1620Monda pedig Absolon Akhitófelnek: Adjatok tanácsot, mit cselekedjünk?
1621Felele Akhitófel Absolonnak: Menj be a te atyádnak ágyasaihoz, a kiket itthon hagyott, hogy õriznék a házat: és megérti az egész Izráel, hogy te atyád elõtt gyûlöltté tetted magadat, és annál inkább megerõsödnek mindazoknak kezeik, a kik melletted vannak.
1622Sátort vonának azért Absolonnak a tetõn, és beméne Absolon az õ atyjának ágyasaihoz, az egész Izráelnek szeme láttára.
1623És Akhitófel tanácsa, melyet adott, olyannak [tekintetett] abban az idõben, mintha valaki az Isten szavát kérdezte volna; olyan volt Akhitófelnek minden tanácsa mind Dávid elõtt, mind Absolon elõtt.
171Monda azért Akhitófel Absolonnak: Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez éjjel.
172És megtámadom õt, míg fáradt és erõtlen kezû; megrettentem õt, és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm.
173És visszavezetem te hozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a férfiútól függ, a kit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz.
174Igen tetszék e beszéd Absolonnak és Izráel minden véneinek.
175És monda Absolon: Hívják ide mégis az Arkeabeli Khúsait is, és hallgassuk meg, mit szól õ is.
176És mikor megérkezék Khúsai Absolonhoz, monda néki Absolon ilyenképen: Akhitófel ilyen tanácsot ád, megfogadjuk-é az õ szavát, vagy ne? Szólj hozzá.
177Monda akkor Khúsai Absolonnak: Nem jó tanács az, a melyet Akhitófel ez egyszer adott.
178És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az õ emberei igen erõs vitézek és igen elkeseredett szívûek, mint a kölykeitõl megfosztott medve a mezõn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, ki nem alszik a néppel együtt.
179Ilyenkor õ valami barlangban lappang, vagy valami [más] helyen, és meglehet, hogy [mindjárt] kezdetben elesvén némelyek közülök, valaki meghallja, és azt kezdi mondani: Megveretett az Absolon népe.
1710És még az erõs vitéz is, kinek szíve olyan, mint az oroszlánnak szíve, igen megrémül; mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erõs vitéz, és azok is, a kik vele vannak, erõs vitézek.
1711Én azért azt tanácsolom, hogy gyûjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba.
1712Akkor aztán támadjuk meg õt azon a helyen, a hol található, és úgy lepjük meg õt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, a kik vele vannak, egy se maradjon meg.
1713Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott.
1714És monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál. Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra.
1715Monda pedig Khúsai Sádók és Abjátár papoknak: Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam.
1716Azért sietve küldjetek el, és izenjétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképen el ne nyelettessék a király és az egész nép, mely vele van.
1717Jonathán pedig és Akhimás a Rógel forrásánál állanak vala, a hová méne egy leányzó, ki megmondá [ezeket] nékik, és õk elmenvén, megmondák Dávid királynak, mert nem akarják vala magokat megmutatni, bemenvén a városba.
1718Meglátá mindazáltal õket egy szolga, és megmondá Absolonnak: Elmenének azért õk ketten sietséggel, és menének egy ember házába Bahurim [városában,] kinek tornáczában volt egy kút, és oda szállának alá.
1719Az asszony pedig egy terítõt võn és beteríté a kút száját, arra pedig darált árpát hintett; és nem vevék észre.
1720Menének pedig az Absolon szolgái az asszonyhoz a házba, és mondának: Hol van Akhimás és Jonathán? Felele nékik az asszony: Általgázolának a patakon. És keresék [õket], de mivel nem találták, visszatérének Jeruzsálembe.
1721Mikor pedig elmentek, kijövének a kútból, és elmenvén, megmondák [ezeket] Dávid királynak, és mondának Dávidnak: Keljetek fel és menjetek által gyorsan a vizen; mert ilyen tanácsot adott ti ellenetek Akhitófel.
1722Felkele azért Dávid és mind a vele való nép, és általkelének a Jordánon, míg megvirrada; egy sem hiányzék, a ki által nem ment volna a Jordánon.
1723Látván pedig Akhitófel, hogy az õ tanácsát nem hajtották végre: megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az õ városába; és elrendezvén háznépé[nek dolgát], megfojtá magát, és meghala; és eltemetteték az õ atyjának sírjába.
1724És midõn Dávid Mahanáimba érkezett, átkele Absolon a Jordánon, õ és Izráelnek férfiai mindnyájan õ vele.
1725És Amasát tevé Absolon fõvezérré a sereg felett Joáb helyett. Amasa pedig egy férfi fia vala, a kinek a neve az Izráelita Jithra vala, a ki beméne Abigailhoz, a Náhás leányához, ki Sérujának, a Joáb anyjának nõvére vala.
1726És tábort jára Izráel és Absolon a Gileád földén.
1727Lõn pedig, hogy mikor Dávid Mahanáimba jutott, ímé Sóbi, az Ammoniták [városából], Rabbából való Náhásnak fia, és a Ló- Debár [városból] való Ammielnek fia, Mákir, és a Gileád [tartományában,] Rógelimban lakozó Barzillai.
1728Ágynemût, medenczéket és cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet, pergelt búzát, babot, lencsét, pergelt [árpát,]
1729Mézet, vajat, juhot, ünõsajtokat hozának Dávidnak és az õ vele való népnek eleségül. Mert azt gondolják vala magokban: A nép éhes, fáradt és eltikkadt a pusztában.
181Megszámlálá pedig Dávid a népet, a mely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjök.
182És hagyá Dávid a népnek harmadrészét Joáb keze alatt, és harmadrészét Séruja fiának, Abisainak, Joáb atyjafiának keze alatt, harmadrészét pedig [bízá] a Gitteus Ittai kezére. És monda a népnek a király: Bizony én magam is elmegyek veletek.
183De a nép monda: Ne jõjj; mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te [teszesz] [anynyit], mint mi tízezeren: jobb azért, hogy te a városból légy nékünk segítségül.
184Monda azért nékik a király: A mi néktek jónak tetszik, én azt mívelem. Megálla azért a király a kapuban, és az egész sereg megy vala ki százanként és ezerenként.
185Parancsola pedig a király Joábnak, Abisainak és Ittainak, mondván: Az én fiammal, Absolonnal én érettem kiméletesen bánjatok; hallá pedig ezt mind az egész had, mikor a király mindenik vezérnek parancsola Absolon felõl.
186Kiméne azért a nép a mezõre, az Izráel ellenébe, és megütközének az Efraim erdejénél.
187És megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt ott azon a napon, [mintegy] húszezer emberé.
188És kiterjedt a harcz az egész vidékre, és a nép közül sokkal többet emészte meg az erdõ, mint a fegyver azon a napon.
189És találkozék Absolon Dávid szolgáival; Absolon pedig egy öszvéren ül vala. És beméne az öszvér a nagy cserfák sürû ágai alá, [hol] fennakadt fejénél fogva egy cserfán, függvén az ég és föld között, az öszvér pedig elszaladt alóla.
1810Kit mikor egy ember meglátott, hírül adá Joábnak, és monda: Ímé, láttam Absolont egy cserfán függeni.
1811Monda pedig Joáb az embernek, a ki megmondotta vala néki: Ímé láttad, és miért nem ütötted le ott õt a földre? Az én dolgom lett volna azután, hogy megajándékozzalak tíz ezüst [siklus]sal és egy övvel.
1812Monda az ember Joábnak: Ha mindjárt ezer ezüstpénzt adnál is kezembe, nem ölném meg a király fiát; mert a mi fülünk hallására parancsolá a király néked, Abisainak és Ittainak, ezt mondván: Kiméljétek, bárki [legyen,] az ifjút, Absolont.
1813Vagy ha orozva törtem volna életére - mivel a király elõtt semmi sem marad titokban - magad is ellenem támadtál volna.
1814Monda azért Joáb: Nem akarok elõtted késedelmezni; és võn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán.
1815Körülfogák akkor a Joáb fegyverhordozó szolgái tízen, és általverék Absolont, és megölék õt.
1816Megfúvatá azután a trombitát Joáb, és megtére a nép Izráelnek ûzésébõl, mert kimélni akará Joáb a népet.
1817Absolont pedig felvevék, és veték õt az erdõn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá. És az egész Izráel elmeneküle, kiki az õ sátorába.
1818Absolon pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, a mely a király völgyében van. Mert ezt mondja vala: Nincsen nékem oly fiam, a kin az én nevemnek emlékezete maradhatna; azért az oszlopot a maga nevére nevezé; és az Absolon oszlopának hívattatik mind e mai napig.
1819Monda pedig Akhimás, Sádók fia: Majd elfutok, és megmondom a királynak, hogy megszabadította õt az Úr az õ ellenségeinek kezébõl.
1820És monda néki Joáb: Ne légy ma hírmondó, hanem holnap mondd meg a hírt, ma pedig ne mondd meg; mivelhogy a király fia meghalt.
1821Monda azonközben Joáb Kúsinak: Eredj el, mondd meg a királynak, a mit láttál; és meghajtá magát Kúsi Joáb elõtt, és elszaladt.
1822És szóla ismét Akhimás, Sádók fia, és monda Joábnak: Bármint legyen, hadd fussak el én is Kúsi után! Monda Joáb: Miért futnál fiam; nem néked való [ez] a hírmondás?!
1823Bármint legyen, hadd fussak el mégis! Õ pedig monda néki: Ám fuss el. Elfuta azért Akhimás a síkon való úton, és megelõzé Kúsit.
1824Dávid pedig ül vala a két kapu között, és az õrálló felméne a kapu tetejére, a kõfalra, és felemelvén szemeit, látá, hogy egy ember igen fut egyedül.
1825Kiálta azért az õrálló, és megmondá a királynak, és monda a király: Ha egyedül jõ, hír van az õ szájában. Amaz pedig mind közelebb jöve.
1826Látá pedig az õrálló, hogy másik ember is fut, és lekiálta az õrálló a kapunállónak, mondván: Ímé [más] ember [is] fut egyedül. Akkor monda a király: Az is hírmondó.
1827Monda ismét az õrálló: A mint látom, az elsõnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jõ.
1828Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arczczal a földre a király elõtt, és monda: Áldott az Úr a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen.
1829Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam? Felele Akhimás: Látám a nagy sereglést, mikor elküldé Joáb a király szolgáját és a te szolgádat; de nem tudom, mi történt.
1830És monda a király: Eredj tova, és állj meg ott; félreméne azért, és megálla ott.
1831E közben Kúsi is megérkezett, és monda Kúsi: Ezt izenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezébõl, a kik ellened támadtak volt.
1832Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam? Felele Kúsi: [Úgy] legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad.
1833És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: [Szerelmes] fiam, Absolon! [édes] fiam, [édes] fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, [édes] fiam, [szerelmes] fiam!
191És megjelenték Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja Absolont.
192És gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve, mert a nép azon a napon hallja vala, hogy beszélik: Így bánkódik a király az õ fián.
193És belopózkodék a nép azon a napon, bemenvén a városba, mint lopózkodni szokott a nép, mely szégyenli magát, hogy a harczból elmenekült.
194A király pedig eltakarván orczáját, fenszóval kiáltja vala a király: [Édes] fiam, Absolon! Absolon, [édes] fiam! [szerelmes] fiam!
195Akkor méne Joáb a házba a királyhoz, és monda: Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgáidnak orczáját, kik e mai napon a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányidnak lelkeit, és feleségidnek lelkeit, és ágyasidnak lelkeit;
196Szeretvén azokat, a kik téged gyûlölnek és gyûlölvén azokat, a kik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy elõtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked.
197Azért most kelj fel, menj ki, és szólj kedvök szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva, mind e mai napig.
198Felkele azért a király és leüle a kapuban, és hírül adták az egész népnek, mondván: Ímé a király a kapuban ül. Akkor mind az egész nép eleibe jöve a királynak. Izráel pedig elmenekült, kiki az õ sátorába.
199Mind az egész nép között pedig nagy veszekedés vala Izráelnek mindenik nemzetségében, kik ezt mondják vala: A király szabadított meg minket a mi ellenségeinknek kezébõl, a Filiszteusok kezébõl is õ szabadított meg; és most Absolon elõl elmenekült az országból.
1910Absolon pedig, kit felkentünk vala, meghalt a hadban. Mit késtek azért hazahozni a királyt?
1911Dávid király pedig elkülde Sádók és Abjátár papokhoz, mondván: Szóljatok a júdabeli véneknek, ezt mondván: Mi az oka, hogy utolsók akartok lenni a királynak hazahozásában? Mert az egész Izráelnek szava eljutott a királynak házába.
1912Én atyámfiai vagytok, én csontom és én testem vagytok; miért lesztek tehát utolsók a királynak hazahozásában?
1913És Amasának azt mondjátok: Nemde te is nem én csontom és testem vagy-é? Úgy cselekedjék velem az Isten és úgy segéljen, ha nem leszel a sereg fõvezére minden idõben én elõttem Joáb helyett.
1914És megnyeré Júda minden emberének szívét, mint egy emberét, kik elküldének a királyhoz: Jõjj haza mind te, mind a te szolgáid.
1915Hazatére azért a király; és a mint a Jordánhoz érkezék, Júda férfiai Gilgálba menének, hogy a királynak eleibe jussanak, és általvigyék a királyt a Jordánon.
1916Siete pedig Sémei is, Gérának fia, a Bahurimból való Benjáminita, és õ is a Júda nemzetségével eleibe méne Dávid királynak.
1917És ezer ember vala õ vele Benjámin [nemzetség]ébõl, és Siba, a Saul házában való szolga, és tizenöt fia, és húsz szolgája is vele valának, és általmenének a Jordánon a király elõtt.
1918Kompot is vivének által, hogy a király háznépét általhozzák, és hogy kedve szerint cselekedjenek. Sémei pedig Gérának fia, térdre esék a király elõtt, mikor a Jordánon általment.
1919És monda a királynak: Ne tulajdonítsa [vétkül] nékem az én uram [az én] álnokságomat; és ne emlékezzél meg arról, hogy gonoszul cselekedék veled a te szolgád azon a napon, a melyen az én uram, a király Jeruzsálembõl kiméne, hogy szívére venné a király;
1920Mert elismeri a te szolgád, hogy én vétkeztem, és ímé az egész József nemzetsége közül én jöttem ma elõször, hogy a királynak, az én uramnak eleibe menjek.
1921És felele Abisai, Sérujának fia és monda: Nem ölöd-é meg azért Sémeit, hogy káromlásokat szólott az Úrnak felkentje ellen?
1922Monda pedig Dávid: Mi közöm van veletek, Sérujának fiai, hogy ellenkezni akartok velem ma? Ma kellene-é embert ölni Izráelben? Mintha nem tudnám, hogy ma lettem [újonnan] Izráel királya.
1923És monda a király Sémeinek: Nem halsz meg; és megesküvék néki a király.
1924Méfibóset is, Saulnak fia eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve.
1925És lõn, hogy mikor Jeruzsálembõl kijött eleibe a királynak, monda néki a király: Miért nem jöttél volt el velem Méfibóset?
1926És õ felele: Uram király, az én szolgám csalt meg engem; mert azt mondotta a te szolgád: Megnyergeltetem a szamarat, és felülök rá, és elmegyek a királylyal; mert sánta a te szolgád.
1927És rágalmazott [engem], a te szolgádat az én uram, a király elõtt; de az én uram, a király [olyan,] mint az Istennek angyala: azért cselekedjél úgy, a mint néked tetszik!
1928Mert jóllehet az én atyámnak egész háznépe csak halált érdemlett volna az én uramtól, a királytól, mégis a te szolgádat azok közé helyezéd, a kik asztalodnál esznek. Azért micsoda követelésem és micsoda kérésem volna még a király elõtt?
1929Monda néki akkor a király: Mi szükség többet szólnod? Én megmondottam, hogy te és Siba osztozzatok meg a jószágon.
1930És monda Méfibóset a királynak: Elveheti az egészet, csakhogy az én uram, a király békességben haza jöhete.
1931A Gileádból való Barzillai is eljöve Rógelimból, és általméne a királylyal a Jordánon, kisérvén õt a Jordánon.
1932Barzillai pedig igen vén [ember] vala, nyolczvan esztendõs, és õ táplálta vala a királyt, míg Mahanáimban lakott; mert igen gazdag ember vala.
1933Monda pedig a király Barzillainak: Jere velem és eltartlak téged magamnál Jeruzsálemben.
1934Barzillai pedig monda a királynak: Mennyi az én életem esztendeinek napja, hogy én felmehetnék a királylyal Jeruzsálembe?
1935Nyolczvan esztendõs vagyok ma, avagy képes vagyok-é még különbséget tenni a jó és rossz között, vagy érzem-é, a te szolgád, ízét annak, a mit eszem és iszom, vagy gyönyörködhetem-é az éneklõ férfiak és asszonyok hangjaiban? Miért lenne terhére a te szolgád az én uramnak, a királynak?
1936Egy kevés ideig [óhajtana] a Jordánon átmenni a királylyal a te szolgád; miért adna azért a király nékem ily nagy jutalmat?
1937Hadd menjen vissza, kérlek, a te szolgád, és hadd haljak meg az én városomban, az én atyámnak és anyámnak temetõhelyében. Hanem inkább ímhol a te szolgád, Kimhám, menjen el õ a királylyal, az én urammal, és cselekedjél úgy vele, a mint néked jónak tetszik.
1938És monda a király: Jõjjön el velem Kimhám és azt cselekszem vele, a mi néked tetszik; és valamit tõlem kivánsz, megcselekeszem veled.
1939Mikor pedig általkelt a Jordánon az egész nép, és a király is általment, megcsókolván a király Barzillait, megáldá õt, ki visszatére az õ helyére.
1940Általméne pedig a király Gilgálba, és Kimhám õ vele megy vala és Júdának egész népe, a kik a királyt átszállították, sõt Izráel népének is fele.
1941És ímé, Izráelnek minden férfiai eljövének a királyhoz és mondák a királynak: Miért loptak el téged a mi atyánkfiai, a Júda nemzetsége? És hozták által a királyt és az õ háznépét a Jordánon, és Dávidnak minden embereit vele egyetemben?
1942Felelének pedig mindnyájan a Júda férfiai az Izráel férfiainak: [Azért,] mert a király közelebb áll hozzám; és miért neheztelsz ezért a dologért? Avagy megvendégelt-é azért a király? Avagy megajándékozott-é valami ajándékkal?
1943Felelvén pedig az Izráel férfiai a Júda férfiainak, mondának: Tízszeres részem van nékem a királyhoz, és Dávidra nézve is elsõbbségem van feletted. Miért tartottál azért semminek engem? Avagy nem én tettem-é legelõször szóvá, hogy hozzuk haza a mi királyunkat? De mindazáltal erõsebb lõn a Júda férfiainak szava, az Izráel férfiainak szavánál.
201Vala pedig ott történetesen egy istentelen ember, kinek neve Séba vala, Bikrinek fia, Benjámin [nemzetségébõl] való férfiú. Ez trombitát fuvata, és monda: Nincsen nékünk semmi közünk Dávidhoz, és semmi örökségünk nincsen az Isai fiában. [Azért] oh Izráel, [oszoljatok el,] kiki az õ sátorába.
202Eltávozék azért mind az Izráel népe Dávidtól Séba után, Bikri fia után. A Júda [nemzetség]ébõl valók azonban mellette maradának az õ királyoknak, a Jordán [vizétõl] fogva mind Jeruzsálemig.
203Bemenvén pedig Dávid az õ házába Jeruzsálemben, elõhozatá a király azt a tíz ágyasát, a kiket otthon hagyott vala a ház õrzésére; és õrizet alá rekeszté és tápláltatá azokat; de hozzájok be nem méne. És õrizet alatt lõnek haláloknak napjáig, özvegységben élvén.
204Monda pedig a király Amasának: Gyûjtsd össze nékem a Júda nemzetségét három nap alatt, és magad is itt légy jelen.
205Elméne azért Amasa, hogy összegyûjtse Júdát, de több ideig késék, mint a hogy a [király] meghagyta vala néki.
206Monda akkor Dávid Abisainak: Ímé majd gonoszabbul cselekeszik velünk Séba, Bikrinek fia, Absolonnál: Vedd magad mellé a te uradnak szolgáit, és kergesd meg õt, nehogy erõs városokat szerezzen magának, és elmeneküljön elõlünk.
207Kimenének azért õ utána a Joáb emberei, és a Kereteusok és Peleteusok és az erõsek mindnyájan, és kimenének Jeruzsálembõl, hogy üldözzék Sébát, Bikrinek fiát.
208Mikor pedig ama nagy kõsziklánál voltak, mely Gibeonnál van, Amasa jöve eleikbe; Joáb pedig ruhájába öltözvén, az õ ruháján felül derekához övedzett fegyvere a hüvelyében vala, mely mikor [Joáb ]ment, leesék.
209És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-é atyámfia? És Joáb megfogá jobbkezével az Amasa szakálát, mintha meg akarná csókolni.
2010Amasa azonban nem õrizkedék a fegyvertõl, mely Joáb kezében vala, és általüté õt az ötödik oldalborda alatt, és kiontá a bélit a földre, és noha többször nem üté által, mindazáltal meghala; Joáb pedig és Abisai, az õ atyjafia, üldözék azután Sébát, a Bikri fiát.
2011Megálla pedig az [Amasa] [teste] felett Joábnak egy szolgája, és monda: Valaki Joábbal tart és Dávidnak [javát] kívánja, Joáb után [siessen.]
2012Amasa pedig fetreng vala a vérben az útnak közepén; látván pedig egy [ember,] hogy ott mindenki megálla, kivoná Amasát az útról a mezõre, és ruhát vete õ reá; mivel látta, hogy valaki csak arra ment, mind megállott.
2013Minekutána pedig kivonták az útról, minden ember Joáb után siet vala, hogy üldözzék Sébát, Bikrinek fiát.
2014És általméne [Séba] Izráelnek minden nemzetségein, Abelán és Béth- Maakán, és egész Béreán, kik egybegyûlvén, követik vala õt.
2015És eljövén, körülfogták õt Abelában Béth-Maaka [városában], és nagy töltést emelének a város ellen, mely a kõfallal egyenlõ volt; és az egész nép, mely Joábbal vala, rombolá, hogy ledöntse a kõfalat,
2016Akkor kiálta egy eszes asszony a városból: Halljátok meg, halljátok meg! Mondjátok meg, kérlek, Joábnak: Jõjj ide hozzám, valamit mondok néked!
2017Ki mikor hozzá ment, monda az asszony: Te vagy-é Joáb? Felele: Én vagyok. Ki monda néki: Hallgasd meg a te szolgálóleányodnak szavát. És felele: Meghallgatom.
2018Akkor monda az [asszony]: Korábban azt szokták mondani: Kérdezzék meg Abelát, és úgy végeztek.
2019Én Izráel békeszeretõ hívei közül való vagyok, te pedig el akarsz pusztítani egy várost és anyát Izráelben? Miért akarod elnyelni az Úrnak örökségét?
2020Akkor felele Joáb, és monda: Távol legyen, távol legyen az én tõlem, hogy elnyeljem és elveszessem!
2021Nem úgy van a dolog, hanem egy ember az Efraim hegységébõl való, a kinek neve Séba, a Bikri fia, felemelte kezét Dávid király ellen: adjátok kézbe azt egyedül, és elmegyek a város alól. És monda az asszony Joábnak: Ímé majd kivetjük a kõfalon a fejét néked.
2022Elméne azért az asszony nagy eszesen az egész községhez, és elvágatá Sébának, a Bikri fiának fejét, és kiveték Joábnak. Akkor megfuvatá a trombitát, és hazaoszlának a város alól kiki az õ sátorába, Joáb pedig hazaméne Jeruzsálembe, a királyhoz.
2023Joáb pedig Izráel egész serege felett való volt, Benája pedig, Jójadának fia, a Kereteusok és Peleteusok vezére vala.
2024Adorám pedig adószedõ, és Jósafát, Ahiludnak fia, emlékíró vala.
2025Séja íródeák, Sádók pedig és Abjátár papok valának.
2026A Jairból való Ira is Dávidnak fõ embere vala.
211Lõn pedig nagy éhség Dávidnak idejében három egész esztendeig egymás után, és megkeresé [e miatt] Dávid az Urat, és monda az Úr: Saulért és az õ vérszopó háznépéért van ez: mivelhogy megölte a Gibeonitákat.
212Hivatá azért a király a Gibeonitákat és szóla nékik: (A Gibeoniták pedig nem az Izráel fiai közül valók valának, hanem az Emoreusok maradékából, a kiknek az Izráel fiai megesküdtek vala; Saul mindazáltal alkalmat keresett vala, hogy azokat levágassa az Izráel és Júda nemzetsége iránti buzgalmából).
213És monda Dávid a Gibeonitáknak: Mit cselekedjem veletek, és mivel szerezzek engesztelést, hogy áldjátok az Úrnak örökségét?
214Felelének néki a Gibeoniták: Nincsen nékünk sem ezüstünk, sem aranyunk Saulnál és az õ házánál, és nem kell mi nékünk, hogy valaki megölettessék Izráelben. És monda: Valamit mondotok, megcselekszem veletek.
215Akkor mondának a királynak: Annak az embernek a [házából,] a ki megemésztett minket, és a ki ellenünk [gonoszt] gondola, hogy megsemmisíttessünk, és meg ne maradhassunk Izráel egész határában;
216Adj nékünk hét embert az õ maradékai közül, a kiket felakaszszunk az Úr elõtt, Saulnak, az Úr választottjának Gibeájában. És monda a király: Én átadom.
217És kedveze a király Méfibósetnek, Jonathán fiának, ki Saul fia vala, az Úr [nevére tett] esküvésért, mely közöttök tétetett, Dávid és Jonathán között, a Saul fia között.
218De elvevé a király Aja leányának, Rispának két fiát, kiket Saulnak szült vala, Armónit és Méfibósetet, és a Saul leányának, Mikálnak öt fiát, kiket szült Barzillai fiának, Adrielnek, a Méholátból valónak.
219És adá azokat a Gibeoniták kezébe, a kik felakaszták õket a hegyen az Úr elõtt. Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás elsõ napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg.
2110Võn pedig Rispa, Ajának leánya [egy] zsákruhát, és kiteríté azt magának a kõsziklán az aratás kezdetétõl fogva, míg esõ lõn reájok az égbõl: és nem engedé az égi madarakat azokra szállani nappal, sem pedig a mezei vadakat éjszaka.
2111És megmondák Dávidnak, a mit Rispa, Ajának leánya, Saulnak ágyasa cselekedett.
2112Akkor elméne Dávid, és elhozá a Saul és Jonathán tetemeit a Jábes-Gileádbeliektõl, kik ellopták vala azokat a Bethsánnak utczájáról, a hol õket a Filiszteusok felakasztották vala, mikor a Filiszteusok megverték Sault a Gilboa hegyén.
2113És elhozták onnét Saulnak és az õ fiának, Jonathánnak tetemeit, és összeszedték azoknak tetemeit is, a kik felakasztattak.
2114És eltemeték Saulnak és az õ fiának, Jonathánnak tetemeit a Benjámin földében, Sélában, az õ atyjának, Kisnek sírboltjában; és megtették mindazt, a mit a király parancsolt. És kiengesztelõdött ez által Isten az ország iránt.
2115Ezután ismét háborút kezdének a Filiszteusok Izráel ellen; és elméne Dávid az õ szolgáival együtt, és harczolának a Filiszteusok ellen, annyira, hogy Dávid elfárada.
2116Akkor Jisbi Bénób, ki az óriások maradékából való vala (kinek kopjavasa háromszáz rézsiklust nyomott, és új hadi szerszámmal volt felövezve), elhatározá magában, hogy megöli Dávidot;
2117De Abisai, Sérujának fia segített néki és általüté a Filiszteust és megölé. Akkor esküvéssel fogadák néki a Dávid szolgái, ezt mondván: [Soha] többé velünk hadba nem jössz, hogy az Izráelnek szövétnekét el ne oltsad.
2118Lõn azután is harczuk a Filiszteusokkal Gób [városánál,] és Sibbékai, Husát [város]ból való, akkor megölé Sáfot, ki az óriások maradékai közül való vala.
2119Azután újra lõn háború a Filiszteusokkal Góbnál, hol Elkhanán, a Bethlehembõl való Jaharé Oregimnek fia megölé a Gitteus Góliátot, kinek kopjanyele olyan vala, mint a szövõknek zugolyfája.
2120Gáthban is volt háború, hol egy óriás férfi vala, kinek kezein és lábain hat-hat ujjai valának, [azaz] mindenestõl huszonnégy, és ez is óriástól származott vala.
2121És szidalmazá Izráelt, de megölé Jonathán, Dávid bátyjának, Simeának fia.
2122Ezek négyen származtak Gáthban az óriástól, kik mind Dávid keze által és az õ szolgáinak kezeik által estek el.
221Dávid pedig ezt az éneket mondotta az Úrnak azon a napon, mikor az Úr megszabadítá õt minden ellenségeinek kezébõl, és a Saul kezébõl.
222És monda: Az Úr az én kõsziklám és kõváram, és szabadítóm nékem.
223Az Isten az én erõsségem, õ benne bízom én.
224Az Úrhoz kiáltok, a ki dícséretreméltó;
225Mert halál hullámai vettek engem körül,
226A pokol kötelei vettek körül,
227Szükségemben az Urat hívtam,
228Akkor rengett és remegett a föld,
229Füst szállt fel orrából,
2210Lehajtá az eget és leszállt,
2211A Khérubon ment és röpült,
2212Sötétségbõl maga körül sátrakat emelt,
2213Az elõtte levõ fényességbõl
2214És dörgött az égbõl az Úr,
2215Ellövé nyilait és szétszórta azokat,
2216És meglátszottak a tenger örvényei,
2217Lenyúlt a magasságból és felvett engem,
2218Hatalmas ellenségimtõl megszabadított engem;
2219Reámtörtek nyomorúságom napján,
2220Tágas helyre vitt ki engem,
2221Az Úr megfizetett nékem igazságom szerint,
2222Mert megõriztem az Úrnak utait,
2223Mert ítéletei mind elõttem vannak,
2224Tökéletes voltam elõtte, s õrizkedtem rosszaságomtól.
2225Ezért megfizet nékem az Úr igazságom szerint,
2226Az irgalmashoz irgalmas vagy,
2227A tisztához tiszta vagy,
2228Segítesz a nyomorult népen,
2229Mert te vagy az én szövétnekem, Uram,
2230Mert veled harczi seregen is átfutok,
2231Az Istennek útja tökéletes;
2232Mert kicsoda volna Isten az Úron kivül?
2233Isten az én erõs kõváram,
2234Lábait olyanná teszi, mint a szarvasé,
2235Kezeimet harczra tanítja,
2236Idvességednek paizsát adtad nékem,
2237Lépéseimet kiszélesítetted alattam.
2238Üldözöm ellenségeimet és elpusztítom õket,
2239Megsemmisítem, eltiprom õket, hogy fel nem kelhetnek,
2240Mert te erõvel öveztél fel engem a harczra,
2241Megadtad, hogy ellenségeim hátat fordítottak nékem,
2242Felnéztek, de nem volt, ki megszabadítsa,
2243Szétmorzsolom õket, mint a föld porát,
2244Megmentettél népemnek pártoskodásaitól,
2245Idegen fiak hizelkednek nékem,
2246Idegen fiak elcsüggednek,
2247Él az Úr és áldott az én kõsziklám.
2248Isten az, ki bosszút áll értem,
2249Ki megment engem ellenségeimtõl,
2250Dícsérlek azért téged, Uram, a pogányok között,
2251Nagy segítséget ad az õ királyának,
231Ezek Dávidnak utolsó beszédei. Dávidnak, Isai fiának szózata, [annak] a férfiúnak szózata, a ki igen felmagasztaltaték, Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvencze.
232Az Úrnak lelke szólott én bennem, és az õ beszéde az én nyelvem által.
233Izráelnek Istene szólott, Izráelnek kõsziklája mondá nékem: A ki igazságosan uralkodik az emberek felett, a ki Isten félelmével uralkodik:
234Olyan az, mint a reggeli világosság, mikor a nap feljõ, mint a felhõtlen reggel; napsugártól, esõtõl [sarjadzik] a fû a földbõl.
235Avagy nem ilyen-é az én házam Isten elõtt? Mert örökkévaló szövetséget kötött velem, mindennel ellátva és állandót. Mert az én teljes idvességemet és minden kivánságomat nem sarjadoztatja-é?
236De az istentelenek mindnyájan olyanok, mint a kitépett tövis, melyhez kézzel nem nyúlnak;
237Hanem a ki hozzá akar nyúlni is, fejszét és rudat vesz hozzá, hogy ugyanazon helyen tûzzel égettessék meg.
238Ezek pedig a Dávid erõs [vitézeinek] nevei: Joseb-Bassebet, a Tahkemonita, a ki a testõrök vezére; õ dárdáját forgatván, egy ízben nyolczszázat sebesített meg.
239Õ utána volt Eleázár, Dódónak fia, ki Ahóhi fia vala; õ egyike a három hõsnek, a kik Dáviddal valának, mikor a Filiszteusok által kigúnyoltatának, összegyülekezvén ott a harczra, és az Izráeliták megfutamodtak volt.
2310Õ megállván, vágta a Filiszteusokat mindaddig, míg a keze elfáradt, és a keze a fegyverhez ragadt. És nagy szabadulást szerze az Úr azon a napon, a nép pedig visszatére õ utána, [de] csak a fosztogatásra.
2311Õ utána volt Samma, a Harárból való Agénak fia. És összegyûlének a Filiszteusok egy seregbe ott, a hol egy darab szántóföld volt tele lencsével, a nép pedig elfutott a Filiszteusok elõl:
2312Akkor õ megálla annak a darab [földnek] közepén, és megoltalmazá azt, és megveré a Filiszteusokat, és az Úr nagy szabadítást szerze.
2313A harmincz vezér közül is hárman lementek, és elérkezének aratáskor Dávidhoz az Adullám barlangjába, mikor a Filiszteusok táborban valának a Réfaim völgyében.
2314Dávid akkor a sziklavárban volt, a Filiszteusok õrsége pedig Bethlehemnél.
2315[Vizet] kivánt vala pedig Dávid, és monda: Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu elõtt van?
2316Akkor a három vitéz keresztül tört a Filiszteusok táborán, és merítének vizet a bethlehemi kútból, mely a kapu elõtt van, és elhozván, vivék Dávidnak. Õ azonban nem akará meginni, hanem kiönté azt az Úrnak.
2317És monda: Távol legyen tõlem, Uram, hogy én ezt míveljem: avagy azoknak az embereknek vérét [igyam-é meg], kik életöket [halálra ]adva mentek el a [vízért?] És nem akará azt meginni. Ezt mívelte a három hõs.
2318Továbbá Abisai, Joábnak atyjafia, Sérujának fia, a ki e háromnak feje volt, a ki háromszáz ellen felemelvén dárdáját, megölé azokat; és néki nagy híre vala a három között.
2319A három között bizonyára híres volt és azoknak vezére vala, mindazáltal ama hárommal nem ért fel.
2320Benája is, Jójadának fia, vitéz ember, nagytehetségû, a ki Kabséelbõl való vala; ez ölé meg a Moábitáknak két fõvitézét. Ugyanõ elmenvén, az oroszlánt is megölé a veremben, télen.
2321Ugyanõ ölt meg egy Égyiptomból való tekintélyes embert. Az égyiptomi kezében dárda vala, és õ [csak egy] pálczával méne reá; és kivevé az égyiptomi kezébõl a dárdát, és megölé õt a maga dárdájával.
2322Ezeket cselekedé Benája, Jójadának fia, és néki is jó híre vala a három erõs vitéz között.
2323Híres volt õ a harmincz között, mindazáltal ama hárommal nem ért fel. És elõljáróvá tevé õt Dávid a tanácsosok között.
2324Asáel is, Joáb atyjafia, e harmincz közül való, [kik ezek:] Elkhanán, a bethlehemi Dódónak fia.
2325Haród [városbeli] Samma; [azon] Haródból [való] Elika.
2326Héles, Páltiból való; Híra, a Thékoából való Ikkes fia.
2327Abiézer, Anathóthból; Mébunnai, Húsáthból való.
2328Sálmon, Ahóhitból való; Maharai, Nétofátból.
2329Héleb, Bahanának fia, Nétofátból való; Ittai, Ribainak fia, Gibeából való, mely Benjámin fiaié.
2330Benája, Piráthonból való; Hiddai, a patak mellett való Gáhasbeli.
2331Abiálbon, Árbátból való; Azmávet, Bárhumból való.
2332Eljáhba, Sahalbomból való; Jásen fia, Jonathán.
2333Samma, Harárból való; Ahiám, Arárból való Sarárnak fia.
2334Elifélet, Ahásbainak fia, Maakátból való; Eliám, Gilóbeli Akhitófelnek fia.
2335Hesrai, Kármelbõl való; Paharai, Arbiból való.
2336Jigeál, Sobabeli Nátánnak fia; Báni, Gádból való.
2337Sélek, Ammonita; Naharai, Beerótból való, Joábnak, a Séruja fiának fegyverhordozója.
2338Ira, Jithribõl való; Gáreb, Jithribõl való.
2339Hitteus Uriás. Mindössze harminczheten.
241Ismét felgerjede az Úrnak haragja Izráel ellen, és felingerlé Dávidot õ ellenek, ezt mondván: Eredj el, számláld meg Izráelt és Júdát.
242Monda azért Dávid Joábnak, az õ serege fõvezérének: Menj el, járd be Izráelnek minden nemzetségeit, Dántól fogva Beersebáig, és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a népnek számát.
243És monda Joáb a királynak: Sokasítsa meg az Úr, a te Istened a népet, s adjon még százannyit, mint a mennyi most van, és lássák [azt] az én uramnak, a királynak szemei: de miért akarja ezt az én uram, a király?
244Azonban hatalmasabb volt a királynak szava a Joábénál és a többi fõemberekénél. Kiméne azért Joáb és a többi vezérek a király elõl, hogy megszámlálják a népet, az Izráelt.
245És általkelének a Jordánon és tábort járának Aroer város mellett jobbkéz felõl, Gád völgyében, és Jáser mellett.
246Azután menének Gileádba, és a Hodsi alföldére. Innét menének a Dán Jáán mellé, és Sídon környékére.
247Ezután menének a Tírus erõs városához, és a Hivveusoknak és Kananeusoknak minden városaiba. Innét menének a Júdának dél felõl való részére, Beersebába.
248És mikor bejárták az egész országot, hazamenének Jeruzsálembe, kilencz hónap és húsz nap mulva.
249És beadá Joáb a megszámlált népnek számát a királynak; és Izráelben nyolczszázezer erõs fegyverfogható férfi, és Júda nemzetségében ötszázezer férfiú vala.
2410Minekutána pedig Dávid a népet megszámlálta, megsebhedék az õ szíve, és monda Dávid az Úrnak: Igen vétkeztem abban, a mit cselekedtem. Azért most, óh Uram, vedd el, kérlek, a te szolgádnak álnokságát; mert felette esztelenül cselekedtem!
2411És mikor felkelt reggel Dávid, szóla az Úr Gád prófétának, a ki Dávidnak látnoka vala, ezt mondván:
2412Menj el, és szólj Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Három dolgot adok elõdbe, válaszd egyiket magadnak ezek közül, hogy a szerint cselekedjem veled.
2413Elméne azért Gád Dávidhoz, és tudtára adá néki, és monda néki: [Akarod- é,] hogy hét esztendeig való éhség szálljon földedre? Vagy hogy három hónapig ellenségeid elõtt bujdossál és [ellenséged] kergessen téged? Vagy hogy három napig döghalál legyen országodban? Most gondold meg és lásd meg, micsoda választ vigyek annak, a ki engem elküldött.
2414És monda Dávid Gádnak: Felette igen szorongattatom; de mégis, hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az õ irgalmassága, és ne essem ember kezébe.
2415Bocsáta annakokáért az Úr döghalált Izráelre, reggeltõl fogva az elrendelt ideig, és meghalának a nép közül Dántól fogva Beersebáig, hetvenezer férfiak.
2416És mikor felemelte kezét az angyal Jeruzsálem ellen [is], hogy azt is elpusztítsa, megelégelé az Úr a veszedelmet, és monda az angyalnak, a ki a népet öli vala: Elég immár, hagyd el. Az Úrnak angyala pedig vala a Jebuzeus Arauna szérûje mellett.
2417És szóla Dávid az Úrnak, mikor látta az angyalt, a ki a népet vágja vala, és monda: Ímé én vétkeztem és én cselekedtem hamisságot, de ezek a juhok ugyan mit cselekedtek? Kérlek, inkább forduljon a te kezed ellenem és az én atyámnak háznépe ellen.
2418Méne azért Gád Dávidhoz azon a napon, és monda néki: Eredj, menj el, [és] rakass oltárt az Úrnak a Jebuzeus Araunának szérûjén.
2419És elméne Dávid Gádnak beszéde szerint, a mint az Úr megparancsolta vala.
2420És feltekintvén Arauna, látá, hogy a király az õ szolgáival õ hozzá megy; és Arauna kimenvén, meghajtá magát a király elõtt, arczczal a föld felé.
2421És monda Arauna: Mi az oka, hogy az én uram, a király az õ szolgájához jõ? Felele Dávid: Azért, hogy megvegyem tõled e szérût, és oltárt építsek ezen az Úrnak, hogy megszünjék a csapás a nép között.
2422Monda Arauna Dávidnak: Vegye el hát az én uram, a király, és áldozza fel, a mi néki tetszik. Ímhol vannak az ökrök az áldozathoz; a boronák és az ökrök szerszámai pedig fa helyett;
2423Arauna mindezt, óh király, a királynak adja. És monda Arauna a királynak: A te Urad Istened engeszteltessék meg általad.
2424Monda pedig a király Araunának: Nem, hanem pénzen veszem meg tõled, mert nem akarok az Úrnak, az én Istenemnek ingyen való áldozatot áldozni. Megvevé azért Dávid azt a szérût és az ökröket ötven ezüst sikluson.
2425És oltárt építe ott Dávid az Úrnak, és áldozék egészen égõ és hálaáldozattal; és megkegyelmeze az Úr a földnek, és megszünék a csapás Izráelben.